John Green a Csillagainkban a hiba című regényének és filmadaptációjának köszönhetően idén bekerült a legtöbbet keresett írók közé. Mind a regény, mind pedig a film igazán sikeres lett és nagy népszerűségre tett szert egyaránt a fiatalok és öregebbek körében is. Éppen ezért terveztem már régóta, hogy én is megtekintem a filmet és megpróbálok rájönni arra, hogy mégis miért lett ennyire sikeres egy olyan film, amely tele van fájdalommal és biztosan senki sem szeretne hasonló cipőben járni.

A történet már első látomásra is elkeserítő: Hazel (Shailene Woodley), egy fiatal lány depresszióval küzd súlyos rákbetegsége miatt, ezért elküldik egy önsegítő csoportban. Ez pedig tele van olyan fiatallal, akik helyzete szintén elkeserítő, hiszen mindannyian rákos betegek és mindenki tudja, hogy ők nem fognak főiskolára menni, nem fognak lediplomázni, majd családot alapítani és dolgozni, de legfőképpen biztosan nem fogják élvezni nyugdíjas éveiket az unokákkal. Mindannyian hamar, idő előtt meg fognak halni és nincsen jövőjük. A csoportban Hazel azonban megismerkedik Gus-szal (Ansel Elgort), aki hamar a barátja, majd pedig a szerelme lesz. Mindezek után pedig tudjuk, hogy történetük és életük nem lesz happy end, mégis továbbra is érdekel minket a sorsuk. A filmben pedig olyan fontos dolgokra emelnek hangsúlyt, amelyek valójában érdekelhetik a haldokló embereket: a feledés kérdése, mi lesz a halál után, hogyan élnek tovább a szeretteink, akik itt maradnak. Ezek pedig pontosan olyan dolgok, amelyekről egyetlen egy egészséges ember sem szeret rágondolni, beszélgetni meg főleg nem. Azonban ezek ellenére is a nyár egyik legnépszerűbb filmje lett a Csillagainkban a hiba. Mégis miért?

Az biztos, hogy a színészek alakítása magasan kiemelkedő, nem túloznak, pontosan átérzik a szerepüket és olyannak mutatják a karakterüket, amilyenek valójában is. Ritka az olyan színész, - legyen az már profi vagy kezdő még – aki ilyen szinten át tudja élni a szerepét és úgy alakítani, hogy mindvégig hiteles maradjon. Shailene Woodley és Ansel Elgort azonban megcsinálta és a rákos fiatalokként tündököltek a történetben. A két fiatal mellett kiemelném még az anyát, Mrs. Lancastert is, akit Laura Dern alakított. Az ő szerepénél már az első jelenetben észrevettem, hogy igen ő az a tipikus édesanya, aki akkor is tud mosolyogni a gyerekére, ha annak nagy fájdalmai vannak és szenved. Ő pedig pont ilyen volt.

A film sikerességének egyik titkát éppen Hazel mondja el akkor, amikor Peter von Houten fiktív könyvről az Embercsapásról beszél. Megvédi a regényt, hogy az már pedig nem egy tipikus rákos könyv, ahol folyton csak a szenvedést olvashatja az ember. Ez pedig igaz a filmre is. Megható lett, de nem hatásvadász. Éppen annyit mutat, amennyi szükséges és nem éreztem egyszer sem azt, hogy „na ezt azért már nem kellett volna”. Tökéletesen megtalálták az arany középutat, ahogyan a fiktív könyv esetén is beszélt Hazel.

Számomra az egyik legnagyobb pozitív csalódás pedig az, hogy a filmelőzetes ellenére ez nem egy nyálas, csöpögő romantikus film volt. A trailer ugyanis ezen a téren nagyon is félrevezető, hiszen az egész 2,5 percet úgy vágták össze, hogy azt hinné az ember, hogy ez egy gyönyörű szerelmes történet. És igen ez az, de sokkal inkább szól az életről és annak apró örömeiről, mint egy minden akadályt legyőző szerelemről. Tulajdonképpen ebben rejlik a film titka is. Miért lett sikeres? Éppen ezért, mert nem hazudik. A film valóságos és nem egy olyan tipikus rákos film, ahol egy boldog hétköznapi ember hirtelen rákos lesz és aztán csodával határos módon felépül. A történet megközelítése teljesen különbözik a megszokottól, ennek köszönhetően pedig nem annyira hangsúlyos a fájdalom és a betegség. Ahogyan már említettem, sokkal inkább szól a film az életről és annak apró örömeiről, vagy ahogyan Abraham Lincoln is fogalmazott: „A legvégén nem az fog számítani,hogy mennyi év volt életedben,hanem hogy mennyi élet volt éveidben.”