Cím: Eltitkolt életek

Szerző: Camilla Läckberg

Fordító: Dobosi Beáta

Kiadó: Animus Kiadó Kft.

Oldalszám: 448

Kiadás éve: 2014

Camilla Läckberg első könyve a Jéghercegnő volt, amely azonnal a svéd sikerlista élére repítette. Bestseller lett, és utána jöttek az újabb kötetek. Legújabb regénye az Eltitkolt életek címmel 2014-ben jelent meg, amely szintén Fjällbackában játszódik. Tulajdonképpen ez a megszokott az írónőtől, hiszen mind az öt könyve szülővárosában játszódik.

A regény most egy régen elfeledett titokra derít fényt. Erica Falck ugyanis a padlásán talál egy náci érmet és egy véres gyermekruhát. Az érmet elviszi egy szakértőhöz, akit röviddel a látogatása után meggyilkolnak. Az emberölésre azonban hónapokig nem derül ki, mivel senki sem látogatja az idős urat. Ericának túl sok az egybeesés, és elkezd nyomozni anyja múltja után, amely azonban olyan rég elfeledett titkokra világít rá, amelyeket senki sem várt. Egy 60 évvel ezelőtti gyilkosság, egy újszülött, egy német ellenállási harcos és tizenévesek egy csoportja áll a középpontban. Mindennek a kulcsa pedig Erika édesanyja, Elsy.

Nincsen sok tapasztalatom a skandináv krimik terén, mivel csak egy szerzőtől olvastam, és az elég nagy csalódás volt. Azonban ennek a könyvnek a története valamiért megragadott, és bár sokáig gondolkodtam rajta, mégis megvettem. Ennek ellenére állt egy ideig a könyvespolcomon, amíg elkezdtem olvasni, és megdöbbentem, hogy mennyire szokatlan ez a krimi. A könyv ugyanis nemcsak a bűntényről és annak felderítéséről szólt, hanem a mindennapi életről is. A szereplők közelebbről is megismerhettük, és megtudhattuk, hogy kinek éppen milyen problémája van.

Olvastam már egy jó pár krimit, de ilyen jellegűvel még nem találkoztam. Általában csak néhány szereplő van egy – egy történetben, de itt akadtak bőven. Azoknak, akik sorban haladtak az írónő köteteivel, ez nem jelenthetett különösebb problémát, de én még a könyv végén is időnként elgondolkodtam, hogy ez meg az ki is pontosan. Szerencsére nem nehéz megjegyezni őket, mert mindenkit tudunk valamihez kapcsolni. Éppen azért, mert a mindennapi életük megismerése során közelebb kerülnek hozzánk. Ez ritka egy bűnügyi regény esetén, de nekem nagyon tetszett.

Mindezek mellett számos mellékszál is van, amelyek egyáltalán nem teszik unalmassá a regényt. Az egyik legfontosabb Elsy gyermekkora és baráti társasága, hiszen ez kulcsfontosságú a nyomozás során, de Paula, Anna vagy Per gondjai színt visznek a cselekménybe. Most már tudom azt, hogy jó, hogyha egy krimiben nemcsak a nyomozással kapcsolatos dolgokat ismerjük meg, hanem többet is megtudunk a szereplőkről, amelyek annyira nem is fontosak, és nem viszik előrébb a cselekményt. Nem volt olyan karakter a könyvben, aki ellenszenves lett volna nekem, pedig lehetett volna rá példa, de valamiért mindegyiküket meg lehetett érteni, hogy mit, miért tett. A történet végén még a gyilkost is megértjük, habár elitélendő a cselekedete.

A bűnténytől elvonatkoztatva a könyvben felvetnek egy érdekes gondolatot is: „Mert azok, akik nem hajlandóak szeretni, nem veszíthetnek semmit sem.”  Elgondolkodtató ez, hiszen hogyha nem ragaszkodunk annyira erősen a dolgokhoz, akkor nem fáj az sem annyira, hogyha elveszítjük. De felmerül a másik oldalról az a kérdés, hogy: Megéri? Egyáltalán képes arra az ember, hogy ne szeressen? Milyen ember az, aki erre képes? Magányos, és sebzett. Csak azok hajlandóak erre, akik valami nagyon fontosat veszítettek el, és nem képesek továbblépni, mert lehetetlen számukra. Az igazság az, hogy ezt a viselkedést is meg lehet érteni. Kemény mondandó ez a könyv végén, de aki elolvassa, az biztosan megérti.

A regényben nekem leginkább az tetszett meg legjobban, hogy egy régi rejtélyes történetet derítettek fel. Szeretem az ilyen jellegű könyveket, és érdekes volt olvasni azt, ahogyan párhuzamosan betekintést nyertünk a jelenbe és a múltba egyaránt Elsy naplóin keresztül. Csak ajánlani tudom a krimi rajongóknak, főleg akkor, hogyha ők is hozzám hasonlóan szeretik az elfeledett titkokat.