Cím: Hová lett Audrey?

Szerző: Sophie Kinsella

Fordító: Pritz Péter

Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft.

Oldalszám: 324

Kiadás éve: 2015

Madeleine Wickham írói álneve Sophie Kinsella, aki az Egy boltkóros naplója c. könyvével vált ismertté 2000-ben. A regényből először könyvsorozat lett, majd pedig film. Ezzel még inkább népszerűvé tették az írónőt, aki mindezek mellett hétköznapi életet él férjével és 3 gyermekével Londonban. Hová lett Audrey? c. könyve pedig legújabb fiataloknak szánt regénye, amelyben az erőteljes szarkasztikus humor mellett sok tanulság is található.

Audrey tizenéves lány, aki otthon töltötte az elmúlt heteket. Nem mozdult ki, leszámítva a pszichológusát, hiszen szorong és pánikol. Audrey-val ugyanis nemrég történt valami. Most pedig vagy olvas, vagy filmet néz a besötétített szobájában. Próbál túllépni a dolgokon, de nem megy minden egyik napról a másikra. A családja pedig... nos, ők érdekes emberek, akik mind tudnak újat és izgalmat hozni a családi életbe. Egy biztos, hogy hiába töltötte otthon, bezárkózva az elmúlt heteket, nem unatkozott. Az anyja és a bátyja között ugyanis komoly harcok kezdődnek a számítógép használat miatt. Audrey pedig megismerkedik egy fiúval, és talán ez végre kimozdítja őt az elbarikádozott világából.

Az egyik kedvenc könyvem lett ez a történet, de nem tudnám megfogalmazni, hogy miért. Közel érzem magamhoz, és mindezek mellett nagyszerű volt a szerző stílusa. Gördülékeny és olvasmányos, ami csak olvastatta magát. Természetesen kell hozzá egy alaphangulat is, de nekem pont megvolt. Fel sem tűnt, hogy már 60-70 oldalt elolvastam, és még akkor sem hagytam abba. Audrey szerethető karakter, aki közel kerül hozzánk. Megpróbáljuk megérteni, hogy mit miért tesz, és átérezzük a helyzetét annak ellenére is, hogy nem tudjuk pontosan mi történt vele. Ez ugyanis nagy rejtélye a kötetnek, ami végig fenntartotta az érdeklődést. Biztos vagyok benne, hogy minden olvasót hajtott a kíváncsiság, és bár teljes képet nem kapunk erről, de sorok közül elég sok minden kiderül.

Ez a könyv több mindenről szól, mint egy depressziós lányról. Megjelenik benne az újrakezdés, amely baromira nehéz akkor, hogyha az agyad nem áll rá készen, de közben bátorítanak, hogy csináld. Anélkül ugyanis egyáltalán nem menne, és mindenki jót akar neked, de akkor is tudod, hogy mi az, ami elég és mi az, ami már sok. Az újrakezdés pedig nem megy egyik napról a másikra, és hiába mondják azt, hogy ne foglalkozz múlttal, mert akkor is fogsz. Nem igaz, hogy ami megtörtént, azt már felesleges firtatni. Nem igaz, mert hatással van ránk, és hogyha akadályozz bennünket, akkor még nem vagyunk készek. Ez a könyv tehát egyrészt az újrakezdés története, másrészt pedig a küzdelmeké. Nem csupán a betegséggel való küzdelemről van itt szó, hanem a mindennapi életről. Mindenkinek vannak kisebb – nagyobb nehézségei, és ezekkel szembe kell nézni, mielőtt felemésztenének minket.

A regényben mindezek mellett érzékelek egy kisebb kritikát is arra vonatkozóan, hogy az iskolák nincsenek felkészülve az esetleges problémákra. Audrey depressziója azért is vált ennyire súlyossá, mert még a tanárok sem hittek neki, pedig minden bizonnyal kihatott a teljesítményére. Abból pedig látszik, főleg ha előtte már évek óta ismerték, és tudták, hogy nem linkalak. Azonban azt éreztem, hogy nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ezért egyszerűen nem foglalkoztak vele. Ha nem vesznek róla tudomást, vagy hárítanak, akkor olyan, mintha nem is lenne probléma. Szerintem gyakori probléma ez nagyon sok iskolában, amelyre a szerző is jól rátapintott, hiszen nem hiába kell új iskolába mennie Audrey-nak.

A könyv azonban nemcsak egy beteg kamasz szemein keresztül látatja velünk a mindennapokat, és nemcsak a szenvedéseiről olvashatunk, hanem a mindennapi családi életéről is. Sokan felismerhettek hasonló helyzeteket, amelyeket ők is átéltek a családtagjaikkal, mert nagyon valóságosak a szereplők. Néhol érzek kissé túlzást, sőt kissé eltúlzott lett egy – egy szereplő (pl. az anya karaktere, aki mindenáron meg akarja óvni a gyerekeit), de mindenkinél érezni az okot. Az pedig különösen tetszett, hogy a szerző bemutatta, amikor a szülő bírálja a gyereke viselkedését, szokását, de azt nem tartja gondnak, hogy ő is ugyanazt csinálta vagy éppen még csinálja is. Mindenkinek vannak hibái, de így kell elfogadnunk őket, mert ha szeretjük, akkor nem számít. A regény pedig különösen jó humorral rendelkezik, amin számtalanszor felnevettem. Ritka az ilyen könyv, ami ennyire jó hatással van az ember kedélyállapotára a története komolysága ellenére is. A depresszióval kapcsolatban ugyanis nagyon nehéz úgy írni, hogy az olvasót minden egyes fejezetben legalább egyszer megnevetesse. Itt a szerzőnek sikerült, és nagy gratuláció neki.