Több okból is szeretem ezt a kötetet, még pedig nem tartalmi okok miatt is. Ez volt az első rész a sorozatból, amely meglett nekem, és ez egy teljesen véletlennek köszönhető. Mindenféle vásárlói szándéktól mentesen tértem be egy könyvesboltba, ahol 50 százalékosan le volt értékelve a kötet, amely egyáltalán nem volt megviselt állapotban. Az előadó előttem bontotta fel a csomagot, és emiatt nem is értettem, miért volt leárazva, de kaptam az alkalmon. Mellesleg kék színű a borító, amelyet én nagyon szeretek, sőt ez volt a leghosszabb kötet is. Azonban nemcsak hosszú volt, de ebben történt a legtöbb esemény is, és itt is emelem ki a legtöbb kedvenc tényt.

Negyedik fejezet: Grimmauld tér 12.

Bár a regény elejét is szerettem, mert az egyik legizgalmasabb kezdés volt a dementorokkal, sőt a Privet Drive-ról való távozás sem volt hétköznapi, de igazán a Grimmauld téri események leptek meg. Tetszett a Főnix rendje, és a rend székháza is. Sipornak igazán egyedi modora volt, ami szintén megnyerő. Mindezek mellett sok új információ volt, és érezhető volt, hogy valami elkezdődött.

„– Sipor nem lökött.

– Az az életcélja, hogy levágják a fejét, és kitegyék a falra, mint az anyjáét. Szerinted ez normális dolog?” (73. oldal)

Tizedik fejezet: Luna Lovegood

Sokaknak azonnal kedvence lett Luna, és ezzel én is így voltam. Nagyon furcsa, és különc, de éppen ezért szerethető karakter, és nagyon sok meglepetést okoz. Én nem gondoltam volna kezdetben, hogy ennyire fontos szereplővé fog válni. Aztán ebben a kötetben is kivette a részét a harcokból, illetve később is sok minden részese lesz.

„Néhány másodperccel később, társai mögött lemaradva megjelent Luna Lovegood. Haja kontyba volt tűzve a feje búbján, s orrán barna maszat éktelenkedett. Mikor meglátta Harryt, izgatottan kidüllesztette nagy szemét, és egyenesen felé indult. A negyedévesek közül többen kíváncsian odafordultak. Luna nagy levegőt vett, és mindenfajta bevezető udvariaskodást mellőzve elhadarta mondókáját:

– Én elhiszem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért. Elhiszem, hogy megvívtál vele, és megszöktél tőle.” (232. oldal)

Tizenkettedik fejezet: Umbridge Professzor

Ahogyan Harry is fogalmazott, nehéz eldönteni, hogy a tanárok közül Piton vagy Umbridge az ellenszenvesebb. Én is így voltam, de persze most már tudom, hogy Umbridge-et nehéz felülmúlni. Voldemort mellett ő volt az egyetlen személy, aki maradandó nyomot hagyott Harryn, és ez nem apróság. Mellesleg tetszett, amikor az erdőben „szembeszállt” a kentaurokkal, majd Ron lovagló hangja.

Tizennyolcadik fejezet: Dumbledore serege

Már a Szárnyas Vadkanban történő megbeszélés is kedvenceim között van, de Dobby megjelenése, majd újabb segítsége is említésre méltó. Főleg ahogyan megjelent, az összes Hermione által kötött sapka a fején. Imádni való teremtés. Aztán a segítségével szinte minden megoldódott, és létrejöhetett a Dumbledore serege. Nekem ez a könyv egyik fénypontja volt, hiszen ez egy fontos momentum volt: a tanulók egy része hűséget tett Harry és Dumbledore mellett.

„Kell egy hely, ahol gyakorolhatjuk a harcot, gondolta. Gyakorolnunk kell valahol... ahol nem találnak meg minket...” (339. oldal)  

Huszonegyedik fejezet: Kígyószem

Nem egy kellemes rész volt a sorozatban, hiszen Mr. Weasley majdnem meghalt, de engem megérintett ez a jelenet. Ahogyan az egész családot összehozta, és szinte minden bajukat elfelejtették.. Eléggé sokat elárul arról, hogy ez nem csak egy egyszerű ifjúsági kötet. A szereplők kezdenek felnőni, és olyan problémákkal találkoznak, amely senkit nem kerül el a valós életben sem. Az olvasók együtt tudnak érezni velük, és J. K. Rowling hatással van az emberekre. Ez tipikusan az a rész volt, amiről csak úgy írhat valaki, ha ő maga is megtapasztalta. A kétség pedig rosszabb mindennél.

„- A következő üzenetet adja át neki: Arthur Weasley súlyosan megsebesült. A felesége, gyermekei és Harry Potter hamarosan megérkeznek a házába. Megértette Phineas?

- Arthur Weasley megsebesült, feleség, gyerekek és Harry Potter mennek – darálta unottan a portréalak. – Megjegyeztem, átadom.” (409. oldal)

Huszonnyolcadik fejezet: Piton legrosszabb emléke

Kissé megérthettük, hogy Piton miért nem szerette Harry apját és barátait. Mellesleg ez egy olyan emlék volt, amelyet féltve őrzött. Nem hiába. Minden oka megvolt rá, és ez részben jobban megismertette velünk Pitont, hogy talán mégsem annyira kőszívű személy ő. Mellesleg itt megjegyzem, hogy mennyire jól felépítette Rowling a történetet, mert fokozatosan érezni az elejtett morzsákat a későbbiekre vonatkozóan. Ez az emlék szintén egy apró morzsa volt Pitonnal kapcsolatban.

„Borzalmasan érezte magát; nem attól, hogy Piton ordított vele, hanem attól, hogy nagyon is jól tudta, milyen a nyilvánosság előtt megaláztatást szenvedni; attól, hogy tisztában volt vele, mit érzett Piton, mikor James rajta töltötte ki a dühét, és főként attól, hogy rá kellett döbbennie: az apja pontosan olyan öntelt és arrogáns volt, amilyennek Piton mindig is jellemezte.” (562. oldal)

Harmincadik fejezet: Gróp

Hagrid utazásának a története is érdekes volt már, de amikor bemutatta Grópot Hermionénak és Harrynek, azzal vált igazán érdekessé. Mindezek mellett tetszett Hagrid naivitása, és hogy Gróp Herminek nevezte Hermionét. Főleg az, ahogyan később Hermione kiakadt mindezeken. Nyelvlecke egy óriásnak, aki Herminek ismeri. 

Harmincharmadik fejezet: A szökés

A regény vége felé itt is felgyorsultak az események, de számomra a legizgalmasabb a szökés volt. Hermione szépen kijátszotta Umbridget, és ügyesen megszöktek. Ronnék sem ügyetlenkedtek, így hamar együtt volt a csapat újra. A minisztériumban pedig sok izgalmat kaptunk, és többszöri újraolvasás után sem unalmas.

Harmincheteik fejezet: Az elveszett jóslat

Egyik kötetből sem hiányozhat Dumbledore bölcsessége. Most is így volt, és egyik legérdekesebb beszélgetés volt Harry és az igazgató között a jóslattal kapcsolatos. Sok mindenre magyarázatot kapunk, de itt érezzük csak igazán, amit már a Grimmauld téri fejezetnél megemlítettem, hogy valami elkezdődött. Innen pedig már nincsen visszaút.

„A fájdalmad bizonyítja, hogy ember vagy, Harry! Ez a szenvedés tesz emberré minket…” (711. oldal)