Cím: Orange is the new Black – Túlélni a női börtön

Szerző: Piper Kerman

Fordító: Csulák Mária

Kiadó: Twister Media Kft

Oldalszám: 320

Kiadás éve: 2014

Piper Kerman egykötetes szerző, aki az Orange is the new Black c. könyvében meséli el börtönbüntetésének időszakát. Elmondása szerint egyetlen egy nap sem telik el úgy az életében, hogy ne jutna eszébe a börtön és az ott megismert emberek. Mai napig is figyelemmel kíséri azok életét, akikkel ott megismerkedett és könyvével nekik is megköszöni a segítségüket, hiszen nélkülük sokkal nehezebb lett volna túlélni a bezártságot. Jelenleg férjével él és egy kommunikációs cég alelnökeként dolgozik.

Az írónő a szerencsés emberek közé tartozott, hiszen élete úgy alakult, ahogy eltervezte. Felvették a főiskolára majd lediplomázott a Smith College-ban színháztudományból, azonban ez után nem tudta mit kezdjen életével. Később összeismerkedett egy új társasággal, amely jórészt meleg nőkből és férfiakból állt. Élvezte a társaságukat és hamarosan közelebbről is megismerte Nora-t, aki elárulta neki titkát és belevitte őt is a drogbizniszbe. Piper fiatalként csak a kalandot kereste, nem gondolt arra, hogy amit tesz az illegális, bár teljesen tudatában volt tettének. Tudta, hogy megszegi ezzel az USA törvényeit, de szerencséjére miután szakított Nora-val könnyen ki tudott szállni. Néhány évvel később, amikor már boldog párkapcsolatban élt barátjával New York-ban, az egyik napon vámtisztek csengettek új otthonukba. Közölték vele, hogy vád alá helyezték a Chicagói Szövetségi Bíróságon kábítószer-csempészet és pénzmosás gyanújával. S ez volt az a pillanat, amikor élete teljesen felfordult. 1998-ban kezdődött az ügye a bíróságon, majd 2004-ben kezdhette meg börtönbüntetését bő 10 évvel később a bűncselekményt követően. Családja, vőlegénye és barátai mind mellette álltak és segítették átvészelni ezt az időszakot, de az igazi harc csak a börtönben kezdődött.

Élveztem minden egyes mondatát a könyvnek, bár meg kell mondanom, hogy nagyon lassan haladtam vele és éppen emiatt. Minden egyes szót, mondatot, fejezetet alaposan átolvastam, hiszen ez nem egy hétköznapi történet. Tetszett a könyv stílusa, és látszott benne az is, hogy az első pár hétre most is világosan emlékszik a szerző, de a későbbi eseményeket már nem tudta olyan pontossággal felidézni. A kötet szerkezete is ezt a gondolatmenetet idézi fel, amely először furcsa volt számomra. Elkezdtem olvasni úgy a börtönben töltött időszakát, mintha egy naplót olvasnék. Mi történt akkor, amikor elvették a személyes tárgyait, ruháit és bevitték a cellájába. Milyen benyomása volt először a rabtársaival kapcsolatban és hogyan és kiket ismert meg először. Pontos és időrendi sorrendben kezdünk el mindent megtudni, majd hirtelen a következő fejezetben elkezd mesélni az utolsó pár hónapjáról, majd az azt követőben pedig visszaugrik a büntetése közepére. Ezeket pedig már kevésbé tudja tisztán felidézni, hiszen ekkora már beilleszkedett és megszokta a mindennapi rendet a börtönben. Nem éppen egy megszokott szerkezeti felépítés, de minden egyes fejezetben megismerhetjük valakinek a történetét és tanulhatunk mindegyikből.

A könyv nemcsak egy panaszáradat, amelyben azt láthatjuk, hogy mennyire nehéz az élet a börtönben. Éppen ellenkezőleg, hiszen ott a legtöbben úgy gondolják, hogy mind egy csapatban vannak és kár lenne egymás ellen fordulniuk. Nem került soha sem komolyabb összetűzésbe senkivel sem és a legtöbb nővel és őrrel jó kapcsolata volt. Mindezek mellett számos kritikát megfogalmazott a rendszerrel kapcsolatban, amely nemcsak az Egyesült Államokban, de hazánkban is érvényes. Iszonyatosan lassú a rendszer és sokszor a dolgozók hanyagsága miatt szenvednek a rabok, hiszen ha valamelyik irodista elfelejti kiegészíteni a látogatói listát, akkor feleslegesen utaznak több száz kilométert a látogatók, mert anélkül nem mehetnek be. Szintén ez volt a helyzet abban az esetben is, amikor nem kapta meg a benti pénzét a szerző, amelyet a vőlegénye utalt neki. Emiatt pedig nem tudott vásárolni magának tisztálkodó szereket és élelmiszert sem. A rendszer sokszor magára hagyja a benne levőket és gyakran csak a látszat miatt tesznek valamit, hogy aztán elmondhassák, hogy ők mindent megtettek. A számos közül az egyik ilyen tipikus példa, amikor a hamarosan szabaduló raboknak előadásokat tartottak arról, hogy hogyan kezdhetnek új életét. Ezeket az előadásokat azonban a börtön dolgozói tartják, így bárki lehet. Az egyik dolgozó a lakhatásról beszélt, de nem tudott említeni egyetlen egy olyan szervezetet sem, amely segít a börtönviselt embereknek lakást találni. Ehelyett megemlítette az újsághirdetéseket és az interneten való szörfözést. Na de pénz nélkül hogyan kap valaki albérletet?

A könyv olvasása során főként azok a tanúságok tetszettek, amelyekre ráébredt Piper. Nem az volt számára az igazi büntetés, hogy be volt zárva és nem találkozhatott akkor a barátaival, szüleivel és vőlegényével, amikor akart, hanem az, hogy megismerte azokat a nőket, akik drogfüggőség miatt szenvedtek. Meglátta azt, hogy mihez vezet az, aminek ő is részese volt. Bűntudatot érzett miattuk, amely jogos is volt. Mindezek mellett talán a legnagyobb csapás az volt számára, amikor egy hozzá közel álló rokona lett beteg és nem engedték számára a láthatását. Nem az volt az igazi büntetés, hogy több mint egy éven át börtönben volt, hanem az, ami mindent ki kellett hagynia emiatt.

Amikor először kezembe vettem a kötetet, azt hittem, hogy majd tele lesz bántalmazással és durvaságokkal, amitől szenvedett odabent. Nem így történt. Rámutatott arra a tényre, hogy a bent lakók sokszor családtagként tekintenek egymásra. Anyák napjakor ajándékot készítettek a benti édes anyjuknak, születésnapokon és karácsonykor pedig meglepték egymást. Az egyik szabadult rab panaszkodott a szerzőnek arról, hogy bent a börtönben emberként kezelték a rabtársai, de odakint a rokonai nem akarták, hogy velük éljen és karácsonykor is alig tudott kierőszakolni egy meghívást. Piper sajnálta őt, mert tudta, hogy a kinti világba nehéz a beilleszkedés és ezt a börtön nem könnyíti meg.

 Egyetlen hibája a könyvnek az volt, hogy a korrektúrázásért felelős szakember is úgy végezte a munkáját, ahogyan sok börtönbeli dolgozó is: hanyagul. A könyv hemzseg a helyesírási hibáktól, és nem ám olyan nyelvhelyességi hibákra gondolok, amit csak a nyelvtantanárok és a helyesírási zsenik vesznek észre, hanem elgépelésekkel, értelmetlen szavakkal, eltűnt igekötőkkel (anélkül értelmetlen a mondat) és a kedvencem, amikor külön írnak olyan szavakat, amiknek külön jelentésük sincsen. Iszonyatosan idegesítő volt. Mindezek mellett nagyon apró betűvel is szerkesztették a könyvet, ami először zavaró volt számomra, de aztán megszoktam. Még soha nem láttam könyvet ennyire apró betűvel, pedig nem szeretem azokat a regényeket, amelyeknek jó nagy sorközeik és betűméretük van.

Mindezeket eltekintve imádtam a könyvet. Nem azt az érzelmekkel teli drámát kaptam, amelyet a sok ajánló tartalmaz a hátoldalon, hanem valami mást. Biztosan újra fogom olvasni és nem szoktam ilyet mondani, de szerintem egyszer mindenkinek el kellene olvasnia ezt a kötetet. Mindenki megtalálja benne azt, amit keres. Van, aki azonosul a szerzővel, mások érzelmeket vagy humort kapnak. A regényből sorozatot is forgatnak, amiből én magam még egy részt sem láttam, de biztosan abba is bele fogok nézni.