Cím: Ahol a szivárvány véget ér

Szerző: Cecelia Ahern

Fordító: Morcsányi Júlia

Kiadó: Athenaeum Kiadó Kft.

Oldalszám: 442

Kiadás éve: 2015

Cecelia Ahern az egyik legnépszerűbb kortárs ír szerző, de hazánkban annyira nem ismert. Ezt az alapján állítom, hogy számos regénye jelent már meg, de mégis csak kevésről lehetett hallani. Az Ui. Szeretlek c. regénye hozta meg számára a hírnevet, illetve az utóbbi időszakban kezdtek újra felfigyelni rá miután egyik könyvének újabb megfilmesítése óriási siker volt. Ahol a szivárvány véget ér c. regénye már 2004-ben megjelent, de igazán népszerű csak most lett. Azt hiszem, a szerző nem kapott kellő reklámot, vagy nem elég jót, ugyanis ez a regény lenyűgöző.

Rosie és Alex ötéves koruktól fogva a legjobb barátok. Együtt jártak az iskolába, együtt ültek a padban, és együtt is játszottak. Szinte elválaszthatatlanok az osztályteremben és azon kívül is. Levelezéseik kezdetben szórakoztatóak, leginkább egymás cukkolásával telnek, de az évek múlásával egyre komolyabb hangvételűek lesznek. Szerencsére, a vicc és az irónia nem veszik el belőle. Az élet elsodorja őket egymástól, viszont ez nem rendíti meg a barátságuk erősségét. Mindig tudják, hogy mi történik a másikkal, mert folyamatosan írnak egymásnak. A sorsuk pedig nem könnyű, ugyanis mindkettőjüknek bőven kijár jóból és rosszból egyaránt. Azt pedig, hogy valójában mi van kettejük között, a vak is látja, de kérdés, hogy ők vajon mikor ébrednek rá, és vajon adnak – e egymásnak esélyt?

Ritkán olvasok romantikus regényeket, mert nem vagyok a műfaj rajongója. Azonban ez a regény a film után felkeltette az érdeklődésemet, és kellemeset csalódtam. Olyannyira, hogy én magam nem is sorolnám romantikus regénynek, ugyanis inkább szól ez a könyv az életről és a barátságról, arról, hogy mennyire bolondok tudunk lenni, akár jó és rossz értelemben is, mint a szerelemről. Természetesen a középpontban az áll, hogy vajon Rosie és Alex egymásra talál – e, de én ezt csak másodlagosnak éreztem. Jókat nevettem, és iszonyatosan jól szórakoztam a regény olvasása közben.

Nagyon megtetszett a könyv formája is. A levelek, e-mail-ek és chat beszélgetések nagyon jó alapot adtak a cselekménynek, és egyáltalán nem hiányzott nekem az, hogy magát a történéseket olvassam. Sokkal többet tudott az adni, hogy az adott szereplő mesélte el saját szemszögéből, vagy ahogyan Ruby és Rosie folyamatosan megvitatták a történéseket. Egyetlen egy dolog nem tetszett a könyvben. Az pedig az elvált szinglik chat beszélgetése volt. Én ezt túlságosan erőltetettnek és feleslegesnek éreztem. Valahogyan nem vallott Rosie jellemére ez a szokás, és onnan egyetlen egy szereplő sem kedveltette meg magát.

Érdekes volt azt is látni, ahogyan kisgyerekből komoly felnőtté válnak a szereplők, és jó volt követni azt is, hogy mi minden történt velük. Nem egyfajta naplóbejegyzések voltak ezek, ugyanis a hétköznapi történések sokszor kimaradtak, hanem sokkal inkább csak a lényeg. Az, ami egy adott évben történik velük, és sokszor nem mentek részletekbe. Ez pedig egyáltalán nem hiányzott nekem. Talán emiatt nem éreztem romantikus hangvételűnek sem a regényt, mert pont azok a romantikus elemek hiányoztak belőle, amit ebben a műfajban erősíteni szoktak.

A szereplőkről csak röviden szeretnék néhány gondolatot. Nekem mindenki nagyon szimpatikus volt, és talán emiatt is volt nagyon olvasmányos. Szinte mindenkinek a levele olvastatta magát. Érdekes volt látni azt is, hogy egy kisgyerek hogyan árul el olyan dolgokat a felnőtteknek, amelyet ő még nem értett. Tipikus eset volt Katie és Alex levelezése, amiben folyton kikotyogta, hogy az édesanyja házasságával nem minden van rendben annak ellenére, hogy mit mond Rosie.

Általános igazság az, hogy a könyv mindig jobb, mint a film. Nincs ez most sem másként, de én úgy érzem, hogy ez a megfilmesítés nagyon jól sikerült. Elfogadom, és nem tetszik, hogy bizonyos szereplőket kiírtak, összevontak másokkal, vagy kevésbé írták bele, de ettől eltekintve érdekes film lett. Nem mondom azt, hogy ugyanazt visszaadja, mint a könyv, de részben igen. Egyszerűsített a történeten, és a könyv mellett a film is színvonalas lett. Én nem érzem azt, hogy a sok átírás ellenére elrontották volna, éppen ellenkezőleg, a film kedvet ad ahhoz, hogy elolvassuk a könyvet.

Bátran ajánlom ezt a regényt azoknak is, akik nem a műfaj kedvelői. Én sem vagyok az, de az írónőnek van egy stílusa, ami magával ragad, és túlzásokba sem esik. Meg lehetett volna írni a történetet sokkal romantikusabban is, de jól tette, hogy nem így tette. Rosie élete nem olyan, amit magunknak kívánnánk, de kétségtelen, hogy ő a legerősebb szereplő. A könyv pedig példát mutat arra, hogy a legnehezebb pillanatokban sem szabad feladni, és hogy a jó és rossz dolgok együttesen tesznek minket azzá, akik vagyunk.