Cím: Alice Csodaországban (Alice in Wonderland)

Szerző: Lewis Carroll

Kiadó: Madan

Oldalszám: 238

Kiadás éve: 1992

Ritka az olyan könyv, mint Lewis Carroll műve is, amely még 100 évvel később is szórakoztató olvasmány. Alice Csodaországban c. regénye 1865-ben jelent meg, és azóta is népszerű kötet a gyerekeknek. Bár főként lányoknak szól, nem gondolom azt, hogy a kisfiúknak se lenne élvezetes, hiszen rengeteg kalandba keveredik benne a hóbortos Alice.

A történet szerint Alice elalszik a fűben, majd álmában utazik el Csodaországba, ahol furábbnál - furább kalandokba bonyolódik. Egy fehér nyulat követ, mert meg szeretné tudni, hogy hová is tart, de az útja során sok mindenkivel összetalálkozik. Néhol megnő, majd összemegy, de be is szorul a Nyuszi házába. Összefut a hernyóval, akivel furcsa beszélgetésben lesz része, majd pedig őrültekkel teázik. Ez minden kalandjának a legfurábbika. Végül a királynővel is megismerkedik, aki nem könnyű személyiség, és nem könnyű vele „megbarátkozni”.

Nekem nem volt annyira magával ragadó a történet, mert bár nagyon egyszerű volt a cselekmény, de úgy voltam vele, hogy én már ehhez túlságosan felnőtt vagyok. Szeretek mesét olvasni felnőtt fejjel is, de ez valahogyan nem nyerte el a tetszésemet. Nem tartom teljesen kislányoknak szóló történetnek, mert gyerek fejjel ezt egyaránt élvezhetik a kisfiúk is, de felnőtteknek már nem annyira élvezetes. Nekem a sok változatos kaland, már túl sok volt, és néhol untam is. Természetesen, ha gyerekként olvastam volna, akkor sokkal jobban bele tudtam volna magam élni, illetve sokkal többet nevettem volna a szereplőkkel, de ezzel már elkéstem.

 Azonban a sok változatos kaland egyben pozitívum is a könyvben, mert ez által sokkal színesebb lesz. Nem tudom, hogy honnan jött az írónak ez a sok ötlet, mert általában a matematikusokat unalmas embernek állítják be, de itt egy tökéletes kivétel, hogy mennyire kreatívak tudnak lenni, és felesleges sztereotípiákat alkotni. A másik dolog, ami nagyon megtetszett a regényben, az a párhuzam. Lewis Caroll nagyon ügyesen alakította a szálakat, és állította párhuzamba az angol társadalommal és történelemmel a mesében tapasztaltakat. Az egyik legérdekesebb metafora például Viktória királynő és a Szívkirálynő közötti, de érdekes volt a társadalom többi területén megnyilvánuló problémák ismertetése is. Mindezeket könnyed humorral tárta elénk az író, ami nem lehetett könnyű feladat úgy, hogy senkit ne sértsen meg.

A meseregényt határozottan gyerekeknek ajánlom. Nem gondolom azt, hogy felnőttek is tudnák valójában élvezni, sokkal inkább csak azok, akik nosztalgiázni szeretnének. Nekem gyerekként kimaradt ez a könyv, ezért most minden új volt, de nem éreztem úgy, hogy újra szeretném olvasni. Azonban azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Disney 1951-es megfilmesítése az egyik legélvezetesebb. Néhány évvel ez előtt készítettek egy újabb filmet belőle, de én még mindig úgy tartom, hogy az 1951-es az igazi. Az sokkal jobban hű maradt az eredetihez, ami határozottan pozitívum.