Szeretem az igaz történeten alapuló könyveket, és filmeket is egyaránt, mert mindegyik tud valami pluszt adni. Ezeken általában el lehet gondolkozni, vagy éppen meg lehet lepődni rajta, hogy milyen kegyetlen világban élünk. De gyakran igaz az is, hogy megmutatják, hogyan tudjuk átvészelni a nehéz időszakokat. Különösen az igaz történeteken alapuló drámákat szeretem, mert azokra ez teljes mértékben igaz. Most hasonló érzések kavarognak bennem az Elcserélt életek c. filmmel kapcsolatban is.

A film még 2008-ban jelent meg a mozikban, és bár egyáltalán nem mai történetet dolgoz fel, úgy érzem, hogy még most is aktuális. Olyan dolgok kerülnek benne előtérbe, amelyek ma is megjelennek a társadalomban, ha nem ennyire durva formában.  Most is ugyanúgy kell ezekről beszélni, mint ahogyan akkor nyilvánosság elé tárták, ugyanis kétségtelen, hogy számos törvénytelenséget titkolnak el manapság is.

1928 márciusában egyik szombaton Christine Collins-nek váratlanul be kell mennie dolgozni. Ez azonban azzal jár, hogy kilenc éves fiát, Waltert kénytelen egyedül hagyni. Egyedálló anyaként nem volt kire bíznia fiát, de a pénzre pedig szüksége volt. Így tehát amíg ő dolgozik, addig a kisfiú egyedül marad otthonban. Azonban mire Christine hazaért, a fiát már sehol sem találja. Sötétedésig keresi a környéken, de kisfiúnak nyoma veszett. Így kezdődik Christine 5 hónapos megpróbáltatása, amely idő alatt semmi hír a fiáról. Majd 1928 augusztusában megtalálják, és azonnal értesítik az anyát. Ő azonban az első pillanattól fogva állítja, hogy ez a fiú nem az ő fia. Amikor pedig Christine megpróbálja elérni a hatóságoknál, hogy folytassák a nyomozást, valóságos rágalomhadjárat indul ellene. Egyedül Briegleb tiszteletes személyében talál segítségre, aki sok mindent árul el neki a rendőrségi korrupcióval kapcsolatban, de ő sem sejti, hogy mi minden áll a háttérben.

Nem tudtam pontosan, hogy mit várhatok ettől a filmtől. Azt hittem, hogy egy szomorú történetet fogok kapni arról, hogy hogyan próbálja egy anya megtalálni a fiát. Ezt részben meg is kaptam, de mellé jött egy eléggé megdöbbentő történet is a rendőrséggel kapcsolatban. A film ugyanis rávilágít arra, hogy milyen hatalmi visszaélések voltak régen, és ha nem is ilyen formában, de biztosan ma is vannak. A rendőrségnek ugyanis mindig is fontos volt a közvélemény megítélése, és Christine pont ebben ártott nekik. Ezt pedig akkoriban nem tűrték el olyan könnyedén, mint most.

A film nem lett volna ennyire hatásos ilyen színészek nélkül. Angelina Jolieban ritkán csalódik az ember, és most sem történt ilyen. Nekem mindvégig hiteles maradt az alakítása, nem éreztem azt, hogy túlzásba esett volna. Bár voltak kisebb – nagyobb drámai jelenetek, ezeknél sem vitte túlzásba. Jól tartotta a mértéket, és nem lett túldramatizált a karaktere. Nekem különösen tetszett a film végén az, hogy az anya soha nem adta fel a reményt, és mindvégig hitt a fia előkerülésében, de mindezek mellett nem felejtette el azt sem, hogy az élete megy tovább. Ez egy pozitív üzenetet sugallt nekem, hogy a sok megpróbáltatás és szenvedés ellenére sem felejthetjük el, hogy az élet megy tovább. Nem a múltban kell élni, hanem a jelenben.

Igazából az egész film az anya karaktere köré épül, ezért a többi szereplő nem igazán tűnt ki mellette. Én azt hiányoltam, hogy az ál Walter nem került annyira előtérbe, és nem tudhattuk meg, hogy végül is miért hazudott, és miért ment bele a hazugságba, hiszen minden gyerek csak haza vágyik. Ezt kicsit hiányoltam a filmből, de minden másra kapunk megfelelő magyarázatot.

Felvetődik a film esetén az is, hogy ki hibázott. Egy anya egyedül hagyta a 9 éves fiát, ami azért elég nagy bátorságra vall, de ez mennyire jelent felelőtlenséget? Vagy pedig a rendőrség, aki mindvégig állította, hogy megbolondult Christine, és csak próbál kibújni az anyai felelősség alól? Ők voltak azok, akik nem kezdték meg azonnal a nyomozást, hiszen 24 órát várni kell. Ez még rendben is van, hiszen mindenhol meghatározott idő után kezdik csak el keresni az embereket, de ők később sem foglalkoztak az üggyel. Nem akartak ugyanis saját magukból hülyét csinálni, mert összetévesztettek két gyereket, és rosszat hoztak haza. A rendőrség esetén számos figyelmetlenségi hiba történt, de ezeket mindet megpróbálták eltusolni. A film pedig ezekre rávilágít, és nem éppen pozitív képet fest róluk. Természetesen ezt nem lehet átültetni teljesen a mai világra, de kétségtelen, hogy most is vannak olyan elhallgatások, amelyekről nem tájékoztatják a közvéleményt. Szerintem erre a film jól felhívja a figyelmet.

Nem tudom pontosan, hogy mennyire volt hiteles a film a korszak szempontjából, de a pszichiátrián történt dolgok azok voltak. A 1930-as évek Amerikáját nem ismerem, de többször olvastam arról, hogy régen milyen visszaélések voltak a pszichiátriai kezelésekkel is. Sokan egészségesen kerültek be, és ott lettek valójában betegek. Az orvosok és ápolók ugyanis nem mindig a legemberibb módon bántak a betegekkel, és olyan kezeléseket alkalmaztak, amelyek csak rontottak a helyzeten. Christine esetén pedig talán ez volt a legnagyobb megpróbáltatás, hogy túl tudja élni a pszichiátriát. Angelina Jolie karakterének talán ez volt a legnagyobb megpróbáltatás, hiszen itt aztán lehetett volna drámázni, de ő nem esett túlzásba. Ennek nagyon örültem, mert a felesleges hisztitől a falra lehet mászni egy – egy filmben.

Az Elcserélt életek c. filmmel kapcsolatban talán az egyik legnagyobb dicséret az, hogy a két és fél órás hossza ellenére egyáltalán nem volt unalmas. Minden egyes perc olyan volt, hogy lekötötte a nézőt, és nem engedte elkalandozni. A cselekmény folyamatosan pörgött, akkor is, hogyha nem a legeseménydúsabb volt.  A színészi és a rendezői munka is színvonalas volt, amelyet ez a történet meg is érdemelt.