Régen láttam már ennyire aranyos és imádnivaló mesét, mint amilyen az Agymanók is.  Kétségtelen, hogy ezzel az animációs mesével a Pixar kitett magáért, és nagy valószínűséggel Oscar jelölt is lesz. Ha mégsem lenne az, akkor nagyot fogok csalódni, mert ritka az ennyire ötletes és látványos mese. Ez pedig nemcsak jelölést, hanem díjat is érdemel.

A történet középpontjában Riley, az éppen kamaszodó lány, és az ő fejében élő agymanók állnak, akik nap, mint nap azon szorgoskodnak, hogy Riley minél eredményesebb napot zárjon. A kislány születésekor csak Derű volt vele, majd folyamatosan csatlakozott hozzá még négy újabb manó, vagyis Bánat, Harag, Majré és Undor. Ők pedig mindannyian egy – egy érzelemért felelősek. Látszólag minden tökéletes úton halad, hiszen a kislány boldog Minnesotában családjával és barátaival, de váratlanul el kell költözniük San – Franciscóba, mert az apa ott kapott új állást. Riley életébe tehát új iskola, új lakóhely és új barátok jönnek. A beilleszkedés azonban nem könnyű, és ezt a folyamatot kíséri végig a film, amely sok meglepetést tartogat.

Én imádtam ezt a történetet, de egyetlen kifogásom vele kapcsolatban, hogy túlságosan kicsi gyerekek még nem fogják érteni. Ez inkább a felnőtteknek, illetve a 10 év körüli gyerekeknek való. Nekik már kitűnő kikapcsolódás lehet, hiszen már érteni fogják azt, hogy pontosan mi történik. A 10 év alatti kisgyerekek esetén ugyanis a szülőnek sok mindent kellene elmagyaráznia, hogy megértsék a gyerekek a lényeget, és ne csak azt lássák, hogy egy kék figura mindenképpen vissza akar jutatni egy hátizsákot a Központba.  Ettől eltekintve azonban nagyszerű mese, amely nemcsak látványos, de nagyon szórakoztató is.

A Pixarnak sikerült egy igazán tanulságos történetet megalkotni, amelyben nagy érdeme van a rendező és forgatókönyvíró Pete Docter-nek. Az Agymanók olyan jellegzetes dolgokra világítanak rá, hogy egy – egy érzés mennyire meghatározó életünkben, és melyek azok az alapvető érzések, amelyek fontosak számunkra. Mindezek mellett pedig az emlékek fontosságát is hangsúlyozza a mese, hiszen személyiségünket nagyban befolyásolják a korábban átélt események. A család, a barátok és a lakhely mind olyan emlék, amely személyiségünk fejlődésében fontos szerepet játszik, és az Agymanók leegyszerűsítve bár, de nagyon érdekesen és szórakoztató módon mutatta be ezt a folyamatot.

Ez az a mese, ahol megtudjuk, hogy az emlékek gömbökként érkeznek a Központba, majd a nap végén onnan átkerülnek a hosszú távú memóriába. Ott pedig szorgoskodó porszívózó manók tüntetik el a már elszürkülő emlékeket, vagyis amelyekre már nincsen többé szüksége az egyénnek. Mindezek mellett azonban számos helyszín kap otthont itt, és megtekinthetjük azt is, hogyan készítik a manók az álmokat, vagy milyen szerepe van a képzeletnek az életünkben.

A történet másik nagy előnye az ötletessége mellett a látvány. Nagyon színes képeket kapunk, és mindvégig érzünk egyfajta vidámságot akkor is, hogyha átérezzük a helyzet komolyságát. Ha belegondolunk a történetbe, akkor ugyanis egy elég komoly dráma jelenik meg, amely nem éppen gyerekeknek való téma. Egy éppen depresszióba süllyedő kislány jelenik meg előttünk, aki az új helyen nem találja önmagát, és mindent kezd feladni. A Pixarnak azonban nagy érdeme volt ez is, ugyanis mindezt nagyon pozitívan tudta átadni, és nem érződött sehol sem túlságosan szomorúnak a történet. Megragadták a lényeget, de nem estek túlzásba. Ez az animációs mese ugyanis tökéletes arra, hogy egy – egy nehezebb napon felvidítsa a nézőt. Az sem számít, hogy valaki már korábban látta, vagy pedig nem.

A látvány mellett végezetül még kiemelném a szereplőket és a zenét is. A zene nincsen túlsúlyban, és ennek örültem is, de mindenhol hatásos. Mindig ráéreztek arra, hogy helye legyen ott a történetben, és kellő mértékben erősítsék vele az érzelmeket. A szereplőkről pedig csak annyit mondanék, hogy nem véletlenül imádnivaló jelzőt használtam legelőször az Agymanókra. Maguk a manók azok, akiket azonnal megkedvelünk, és szinte már elhisszük mi is, hogy így mennek a dolgok a fejünkben.