Cím: A ketrecbe zárt fiú

Szerző: Bruce D. Perry - Maia Szalavitz

Fordító: Dudik Annamária Éva

Kiadó: Park Kiadó

Oldalszám: 360

Kiadás éve: 2015

Bruce D. Perry gyermekpszichiáter, akinek több évtizedes tapasztalata van traumát átélt gyermekekkel. A ketrecbe zárt fiú c. regénye azon gyerekekről szól, akikkel pályája során találkozott, és történetük kiemelkedően meghatározó és fontos volt számára. Könyvét közösen Maia Szalavitz újságíróval írta, aki tudományos és egészségügyi kérdésekre specializálódott a szakmáján belül.

Nehéz összefoglalni, hogy pontosan miről is szólt ez a könyv. Lényegében esettanulmányokat olvashatunk benne, de sokkal több puszta esetektől A szerző részletes magyarázatokat ad minden egyes esettel kapcsolatban, és nemcsak elmondja, hogy mi történt, hanem azt is bemutatja, miként hat a trauma a gyermek agyára, vagy miért fontos az, hogy minél hamarabb szakemberhez forduljanak, hogyha fenn áll a bántalmazás veszélye. Sorolhatnék még számos kérdést, mert nagyon sokrétű ez a könyv. A regény jól példázza, hogy miként befolyásolja a személyiséget egy – egy trauma, és különösen fontos ez kisgyermekkorban, amikor jelentős fejlődésen megy át az agyunk, és sok mindent akadályozhat egy elfojtani kívánt emlék.

Először is szeretném leszögezni azt, hogy nem könnyű olvasmányról van szó, de ennek ellenére minden egyes oldalt értettem a szakkifejezések ellenére is. Nem vagyok szakember, de a szerző olyan jól magyaráz, hogy minden laikus és érdeklődő számára érthető minden egyes leírt szó. A magyarázatuk után legalább is mindenképpen. Talán épp ez az, amiért különösen tetszett ez a regény, ugyanis annyira hétköznapi volt, hogy bárkihez szólhatott. Minden egyes történetet az élet alkotott, amelyek időnként kegyetlenek, de ezekre próbál segítséget nyújtani a pszichiáter. Bruce D. Perry-vel kapcsolatban nagyon jól érződik, hogy mennyire barátságos és közvetlen személy, és ez az, ami igazán jó szakemberré is teszi. Nem akar mindenáron válaszokat adni, és soha sem erőltet semmit sem.

Érdekes volt számomra olvasni azt
, hogy hogyan fejlődött maga a szerző is. A legelső esetével kezdi, amikor még semmilyen gyermekpszichiáteri tapasztalata nem volt, de ennek ellenére belecsöppent egy elég nehéz esetbe. A molesztálás soha sem könnyű eset, de főleg nem egy kezdő pszichiáternek. Nem tudja, hogy mit kezdjen a kislánnyal, ezért kezdetben csak ül és rajzol mellette. Majd pedig fokozatosan kibontakozik, és ő is így tanulja ki a szakmát. Kissé ijesztőnek hangzik ez, hogy úgymond embereken tanulja ki a szakmáját egy pszichiáter, hiszen nincsen felettes mellette, aki ellenőrzi és szól neki, hogyha valamit rosszul csinálna. Emiatt pedig ijesztő, hiszen végül is olyan, mintha embereken kísérletezne valaki.  

Számomra azok voltak a legmegrázóbb esetek, amikor minden rossz szándék nélkül szenvedtek mégis traumát gyerekek. Ennek pedig egyetlen oka az emberi tudatlanság és iskolázatlanság volt. Az éveken át ketrecben nevelkedett fiúnak nagy szerencséje volt, de nem volt ilyen szerencsés minden gyerek. Ezeknél az eseteknél felmerül a kérdés az olvasóban, hogy ezek tényleg megtörténhetnek? Valaki minden büntetés nélkül ketrecbe zárva nevel egy gyereket? Vagy az anya, aki reggeltől estig egyedül hagyja újszülött gyermekét, és olyan szinten elhanyagolja, hogy minden érzelemtől mentes kamasz válik belőle. Sok esetben felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan történhetnek ezek meg? Hogyan lehet az, hogy a környezetben senki nem veszi észre? Szerintem a választ mindannyian sejtjük. Azonban mégsem ez a legfontosabb, hanem hogy megpróbáljunk segíteni az ilyen traumát átélt gyerekeknek. A szerző pedig éppen ezt teszi nap, mint nap. Segít, és most tapasztalatait is megosztja ezzel a regénnyel. Ennek pedig az is a célja, hogy minél több emberhez jussanak el ezek az információk, így minél hamarabb tehessünk ellenünk. Az idő ugyanis az egyik legértékesebb egy trauma esetén. Nem mindegy az, hogy az adott személy mikor kerül szakemberhez, ugyanis van az a pont, amikor már túl késő.

A könyvnek erőssége az is, hogy nagyon jól rávilágít a hiányosságokra. Számos kritikát megfogalmaz az amerikai rendszer ellen, bár szerintem nálunk is hasonló nehézségekkel néznek szembe a szociális munkások, de a tanárok, sőt a gyermekotthonok is. Sokszor az okozza a problémát, hogy nincsen elég ember, és túl sok eset van. Sőt ha még ez nem lenne elég, akkor még az a kevés ember is gyakran képzetlen, és nincsen eléggé felkészülve egy – egy nehezebb esetre. Ezek pedig mind olyan tényezők, amelyek komolyan ronthatnak egy gyermek életén az által, hogy a szakembernek hitt személy sem megfelelő.

Szakkönyv ellenére nagyon érdekes és hasznos olvasmány. Valójában mindenkinek a kezébe adnám, aki valamilyen módon gyerekekkel foglalkozik, ugyanis nem feltétlenül azért viselkedik rosszul egy gyerek, mert nem kapott megfelelő nevelést. Egy agresszív gyerek mindig okkal agresszív, és ha nem is mindig traumatikus élmény áll a háttérben, de nagy valószínűséggel igen. A szerző megemlítette azt, hogy az amerikaiak 40%-a élt át gyermekként valamilyen traumát, és ez óriási szám. Trauma pedig nem feltétlenül molesztálásból, bántalmazásból vagy elhanyagolásból fakadhat, hanem épp úgy lehet egy természeti katasztrófa vagy baleset átélésének a következménye. Éppen ezért fontos az, hogy azon személyek, akik gyermekekkel foglalkoznak, fel tudják idejében ismerni, ha valami nem stimmel egy gyerekkel. Az azonban talán még fontosabb, hogy ne csak észleljék a problémát, hanem tegyenek is ellene, mert ez által jobb világban élhetünk. A szerzőnek pedig sok minden más mellett abban is igaza volt, hogy ahhoz, hogy egészséges gyermekeket tudjunk nevelni, egészséges társadalomra van szükség. Ez pedig már csak azon múlik, hogy mi felnőttek, hogyan viszonyulunk a gyerekekhez.