Tavaly nyáron a Harry Potter és az elátkozott gyermek megjelenésekor határoztam el, hogy újraolvasom az egész sorozatot, és írok minden egyes kötetről egy – egy bejegyzést, hogy az adott részben melyek voltak a kedvenc pillanataim. Bár nem jött össze az, hogy minden hónapban egy kötetet olvasok el, de idővel befejeztem ezt a tervemet. Hiába, túl sok minden van a listámon, és most próbálom is szűkíteni több – kevesebb sikerrel. Azonban lássuk, hogy melyek voltak a kedvenc pillanatok

Ötödik fejezet: Az elesett harcos

A könyv egész eleje eléggé nosztalgikus számomra, ahogyan Harry „elbúcsúzik” Dursley-éktól és az otthonától, majd ahogyan megjelennek a többiek is. A hét Harry szintén nagy kedvencem, de igazán Hagrid mondata tetszett, miszerint ő hozta ide, így ő is viszi el Harry-t. A menekülésük azonban nem volt teljesen sikeres, hiszen Mordon meghalt. Nem volt annyira kedvenc szereplőm, de mindenképpen fontos volt a történetben. Lényegében ő vette át Dumbledore helyét a rendben, és az ő halálával nagyrészt a rendnek is befellegzett. Az ő halála azonban nem volt értelmetlen, hiszen Harry ezért is tudott megmenekülni. A búcsúztatása pedig különösen tetszett:

„Bill a tálalóhoz ment, előhúzott egy üveg lángnyelv whiskyt és néhány poharat.

- Tessék - mondta, és pálcájának egy legyintésére tizenkét teli pohár repült át a szobán, mindenkinek egy, ő maga pedig a tizenharmadikat emelte fel. - Rémszemre.

- Rémszemre - ismételték utána a többiek, és ittak.

- Rémszemre - ismételte Hagrid, egy kicsit megkésve, egy csuklás kíséretében. A Lángnyelv whisky végigégette Harry torkát. Mintha visszaégette volna az érzéseit, eloszlatta dermedtségét, és irrealitás érzése lángolt fel benne valami mással, ami leginkább bátorságra hasonlított.” (72. oldal)

Nyolcadik fejezet: Az esküvő

Ez a rész szimplán azért nyerte el a tetszésemet, mert kellett egy ilyen boldog pillanat is a történetbe. J. K. Rowling nagyon ráérzett arra, hogy az embereknek akkor is szükségük van ünneplésre és boldogságra, hogyha kegyetlen idők járnak. Ekkor is meg kell mutatni számukra, hogy van mit ünnepelni, és egy esküvő tökéletes alkalom erre. A másik ilyen pillanat számomra Lupin és Tonks gyermekének a születése. Azonban az egyik kedvenc szereplőm Muriel néni lett az esküvőn. Az öregasszony igazán karakteres szereplő lett, és Rowling ezzel is bebizonyította, hogy néhány pillanat erejéig is képes jól megrajzolt szereplőket alkotni:

„...és a hajad is túl hosszú, Ronald, egy pillanatig azt hittem, Ginevra vagy. Merlin szakállára, mi a fenét vett fel Xenophilius Lovegood? Úgy néz ki, mint egy omlett. És te ki vagy? - kiáltott Harryre.

- Ó igen, Muriel néni, ő itt Barny unokatestvérem.

- Még egy Weasley? Úgy szaporodtok, mint a törpék. Nincs itt az a Harry Potter? Reméltem, hogy találkozhatok vele. Azt hittem, Ronald, hogy a barátod, vagy egyszerűen csak hencegtél?” (122. oldal)

Tízedik fejezet: Sipor története

Örültem annak, hogy ebben a kötetben több szereplőről is kiderültek plusz információk, és megtudhattuk, hogy senki sem olyan kegyetlen, mint amilyennek látszik. Sipor története jól mutatja, hogy mennyire szerette gazdáját, és mégis milyen csúnyán elbántak vele. Azonban a manó mégsem annyira undok, mint amennyire látszik. Amikor elkapta Mundungust, az különösen tetszett:

„Lábdobogás hallatszott, csillogó réz suhant át a levegőn, majd egy visszhangzó kongás, és egy fájdalmas üvöltés. Sipor Mundungusra támadt, és egy lábassal kezdte csépelni a fejét.

- Hídd vissza, hídd vissza, be kíne zárni! - kiabálta Mundungus. Igyekezett eltakarni a fejét, ahogy Sipor ismét ütésre emelte a lábast.

- Sipor, ne! - kiáltotta Harry. Sipor kezei megremegtek a lábas súlya alatt, de továbbra is felemelve tartotta.

- Csak még egyszer, Harry mester, hogy szerencsét hozzon? Ron elnevette magát.

- Ébren van rá szükségünk, Sipor, de ha egy kis meggyőzésre lesz szükség, tiéd lehet a megtiszteltetés - mondta Harry.” (187. oldal)

Tizenkilencedik fejezet: Az ezüst őzsuta

Bár amikor legelőször olvastam ezt a fejezetet, akkor nem tudtam, hogy Piton áll mögötte, azonban Rowling minden egyes kötetbe beleszőtt valami rejtélyt, amin lehetett agyalni. Ezzel a fejezettel is az volt a helyzet, hogy nem tudtuk ki a titokzatos segítő, és éppen egyre kíváncsiabbak lettünk. Természetesen a regény végén óriási megdöbbenés volt, és nagyon tetszett, hogy Piton esetén mennyire jól alakította a szálakat Rowling. Nem egy, hanem egészen hét köteten keresztül félrevezetett minket, de mennyire bámulatos lett így.

„- T-te voltál? - kérdezte végül, még mindig vacogó foggal. Hangja a fojtogatás miatt erőtlenebb volt, mint általában.

- Nos, igen - mondta zavartan.

- T-te küldted a szarvast?

- Hogy mit? Dehogyis! Azt hittem, te csinálod!

- Az én patrónusom szarvas.

- Tényleg. Gyanús volt, hogy másképp néz ki. Agancs nélkül.” (308. oldal)

Huszonegyedik fejezet: A három testvér meséje

Ez az utolsó kötet tele van meglepetésekkel. A három testvér meséje szintén ilyen volt. Nem tudtuk eldönteni, hogy Harrynek, vagy Hermionénak adjunk igazat. Vajon kinek lesz igaza? Természetesen sejteni lehetett, hogy a három testvér meséje igaz alapokon nyugszik, csak kissé kiszínezték az elmúlt évszázadok alatt. Azonban nekem különösen tetszett a történetbe beleírt újabb apró történet. Kikapcsolódás volt, és színesítette a cselekményt.

Huszonharmadik fejezet: A Malfoy kúria

Dobby az egyik legfontosabb szereplő volt. Egy bejegyzésben már írtam arról, hogy miért is volt ő központi karakter, de mindezek mellett Dobby volt az a manó, aki a szabad akaratát előrébb helyezte, mint a tradíciót, és ez által jelentős szerepet vállalt Voldemort legyőzésében.

“Dobbynak nincs gazdája!” hangzott a dacos válasz. “Dobby szabad manó! Dobby azért jött, hogy megmentse Harry Pottert és a barátait!”(391. oldal)

 Nélküle Harry-ék nem menekültek volna meg, és minden küzdelmük hiábavaló lett volna. Hősi halált halt, és egy igazán szép befejezést kapott. A hét kötetben több szereplőtől is el kellett búcsúzni, de Dobby kapta talán az egyik legszebb befejezést.

„Olyan volt mintha egy régi rémálomba merült volna, abban a pillanatban Harry újra Dumbledore teste mellett térdepelt Roxfortban a legmagasabb torony lábánál, de a valóságban egy betekert kis testet bámult maga előtt a fűben Bellatrix késével díszítve. Harry még mindig beszélt: „Dobby..Dobby…” habár tudta, hogy a manó oda ment ahonnan nem tudja visszahívni.” (394. oldal)

Huszonkilencedik fejezet: Az elveszett diadém

A sorozat egyik utolsó meglepetése volt Neville hihetetlen pálfordulása. Kevés szereplő változik ilyen óriási mértékben, és az, hogy ő lett a legüldözöttebb tanuló az iskolába óriási előrelépés volt. Azonban különösen tetszett a megjegyzése, miszerint megfogadta Ron tanácsát azzal kapcsolatban, hogy ne féljen visszavágni. Neville felbátorodott, és egy egész sereget toborzott az iskola Szükség szobájában.

„- Jól hallottátok. – Az alagút most már meredeken emelkedett, és Neville zihált egy kicsit. – Világos a logikájuk. Bejött nekik az a módszer, hogy elrabolják a gyerekeket, és zsarolják vele a rokonságot – miért ne próbálták volna meg fordítva is? Csak az volt a gond… - Neville szembefordult velük, és Harry meghökkenve látta, hogy vigyorog - …hogy nagyival túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Biztos azt gondolták: lepukkadt vén nyanya, akárki el tudja intézni. Egy csöppet elszámították magukat… - Neville nevetett. – Most ott tartunk, hogy Dawlish-t a Szent Mungóban próbálják helyrepofozni, nagyi meg szökésben van. Küldött is levelet – Neville rácsapott talárja mellzsebére – azt írja, büszke rám, csak így tovább, látszik, hogy a szüleim fia vagyok.” (474 – 475. oldal)

Harminchetedik fejezet: Tizenkilenc évvel később

Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én mindig szomorúan olvasom egy – egy hosszabb sorozat befejezését. Itt is elkapott a nosztalgikus hangulat, és belegondoltam, hogy milyen sok idő telt el a sorozat első és utolsó kötete között. Sok minden történt közben, és ez az utolsó fejezet mindent lezárt. Különösen örültem annak, hogy a legtöbb szereplőt felvonultatták benne, és kaptunk egy kitekintés a jövőre nézve. Igazi happy end lett: 

„A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.” (622. oldal)