Cím: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Szerző: Fredrik Backman 

Kiadó: Animus Kiadó Kft.

Fordító: Bándi Eszter

Oldalszám: 96 oldal

Kiadás éve: 2017

Évekkel először vettem kezembe az első Backman regényt, és szinte azonnal beleszerettem az író stílusába, humorába, az élettel kapcsolatos meglátásaiba és a történeteibe. Az évek alatt egyszer sem okozott csalódást, bár mindegyik regényét más miatt szeretem. Valójában, imádom Elsa és nagymama kapcsolatát, Ove zárkózott életét, sőt még Britt – Marie szabályokkal teli elvárásait is. Mindig egyedi szereplőket alkotott, és minden egyes kötetébe belecsempészett valamilyen apró, de sokatmondó üzenetet az élettel kapcsolatban. Kevés ilyen író van, aki ennyire jól tud bánni a szavakkal. Éppen ezért szeretem a történeteit, és éppen ezért veszem mindig szívesen elő a könyveit. Most sem volt ez másképpen. 

Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a rövid történet tele van csodaszép mondanivalókkal. Az egész kötetben szebbnél szebb megfogalmazásokat lehet olvasni, amelyeket megfontolandó tanácsokként is értelmezhetünk. Nagyapó már öreg, éppen elmenni készül, és fontos tapasztalatokat oszt meg unokájával. Ez a történet nem egy városban, vagy egy hétköznapi helyszínen játszódik, hanem legtöbb esetben nagyapó fejében, aki próbál elbúcsúzni az unokájától. Több visszaemlékezést is olvashatunk a fiával és a feleségével kapcsolatban, de döntő többségében azt mutatja meg nekünk, hogy milyen nagyszerű kapcsolata volt nagyapónak az unokájával. Szinte már emlékeztet bennünket Backman A nagymamám azt üzeni, bocs c. kötetére, hiszen Elsának és nagymamájának szintén szoros kapcsolata volt, és ott is megtapasztalhattunk a búcsú nehéz oldalát. Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól:

„Az egyik példaképem egyszer azt mondta: "Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből." Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, mert nekem is ez a legnagyobb félelmem: a képzeletem hamarabb cserbenhagy, mint a testem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Az ember fura szerzet, mert látszólag jobban fél az öregedéstől, mint a haláltól.” Backman már a kötet vall arról, hogy hogyan is született ez a történet. Kezdetben csak önmagának írta, majd egy rövidke könyv lett belől. A kötet elején röviden megfogalmazta, hogy valójában mitől is félünk. Nem attól, hogy mi lesz velünk a halál után, hanem sokkal inkább, hogy hogyan jutunk el odáig. Senki sem szeretne megöregedni, mert sokszor félünk fiatalságunk elvesztésétől. Ezzel az elgondolkodtató üzenettel kezdődött a történet, és valójában csak újabbak követték. A könyvben több kedvenc idézetem is lett, amelyeket most megosztok veletek.

„Nagyapó nevet, Noah is. Szükségtelen ajándékokkal szokták meglepni egymást. Karácsonykor nagyapó egy zacskó levegőt adott Noah-nak, Noah pedig egy fél pár szandált ajándékozott cserébe. Nagyapó a születésnapjára egy olyan csokit kapott, amit Noah már megevett. Eddig ez volt nagyapó kedvence.” (35-36. oldal) Ez a tömör idézet azt mutatja, hogy milyen szép kapcsolat is volt kettejük között. Kezdettől fogva megértették egymást, és éppen ezért különleges a kapcsolatuk, amelyet a furcsa szokásaikkal csak erősítettek. Ezek az ajándékok mögött azonban sokszor több van, mint hinnénk. Nem egy újabb játékautót ad az unokájának, hanem sokkal inkább valami olyat, ami elgondolkodtató. Ezek az ajándékok pedig nem pénzért vásárolhatóak.

„Ted, nem azért utazunk az űrbe, mert félünk az űrlényektől, hanem azért, mert félünk az egyedülléttől. Túl nagy az univerzum ahhoz, hogy egyedül maradjunk benne” (74. oldal) A történet egyik központi mondanivalója röviden és tömören összefoglalva. Senki sem akar egyedül maradni. Inkább elutazunk az űrbe is, de egyedül élni nem jó. Egyedül magányos az ember, és bár ezt már sokan elmondták, ami miatt kissé elcsépelt üzenet is lehet, de ebben a kontextusban mégis másként és újonnan hangzik.

„Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.” (41. oldal) Az egyik kedvenc mondatom a kötetben, amelyet nagyapó mond az unokájának, és mennyire igaz. A felnőttek mindig rohannak, és mindig van mit csinálniuk. Manapság kevés olyan gyereket látni a parkban vagy a játszótéren, akikkel mind a két szülő ott van. Azonban ez nem feltétlenül a mi hibánk, hanem sokkal inkább a világé, amiben élünk. Persze, mi tettük olyanná, amilyen. Elgondolkodtató, hogy vajon miért nem próbálunk meg több időt szánni egymásra.

„Csak akkor vall kudarcot az ember, ha nem próbálja meg még egyszer.” (39. oldal) Számomra egy központi mondanivaló volt ez. Nagyapó búcsúzkodik az unokájától, és folyamatosan újabb és újabb témák merülnek fel. Ez is egy a sok közül, de talán az egyik legfontosabb az élethez. Lesznek kudarcok, nagyon sok, és némelyik nagyon fog fájni, de mindig fontos lesz az, hogy ne adjuk fel.

Egy utolsó tanács pedig az olvasás előtt, hogy ne várjunk túl sokat. Ha kezedbe veszed ezt a könyvet, akkor nem óriási életigazságokat fogsz olvasni, de garantált az, hogy elgondolkodsz. Olyan tanácsokat kapsz, amelyek megfontolandóak ahhoz, hogy lehetőleg ne bánj meg túl sok mindent. Szerintem ugyanis mindenki életében lesznek olyan pillanatok, amelyet kissé bánni fog, de ha az olvasottakat kicsit is megfontoljuk, akkor nem lesz annyira elrettentőek ezeknek a száma. Voltaképpen, minden Backman regényt olvastam már, és mindegyik hasonló hatással volt rám. Az olvasást követően jött az „aha” élmény, amely napokig nem hagyott nyugodni.