Ben Brooks egyszer azt nyilatkozta, hogy minél több és több könyvet olvas, annál jobban élvezi őket. Valahogy a könyvek nagyobbnak tűnnek, több bennük a szoba, szabadon lehet jönni-menni, és mindig több dobása van. Ezt éreztem én is, miközben A nővérem húga c. könyv filmváltozatát néztem. Egyrészt csalódott voltam, mert egy jó könyvet elrontottak a megfilmesítés során, másrészt úgy éreztem, hogy sokakat megérinthetett a történet.

A történet szerint Anna, aki csak azért született meg, hogy a nővérének megfelelő donorja legyen, bepereli a szüleit azért, hogy önként rendelkezhessen a teste felett és ne kényszeríthessék arra, hogy bármilyen orvosi beavatkozáson essen át a nővére egészségének érdekében. A család már évek óta szenved attól, hogy a középső gyerek súlyos leukémiában szenved, és bármelyik percben meghalhat. Az anya, Sara azonban mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el gyermekét. Igazából a film leginkább azért nem tetszett, mivel a könyvnek csak az alaptörténetét tartotta meg és szinte teljesen átírták, szereplők jöttek mentek, plusz eseményeket kaptunk, illetve a karakterek jellemzése is más értelmet kapott.

A történet mellett azonban sokkal nagyobb hibának tartottam a szereplők kiválasztását. Cameron Diaz egyáltalán nem volt alkalmas erre a szerepre. Bár próbálkozott átélni a szerepet és egy olyan anyát bemutatni, aki harcol a gyerekéért, mégsem hittük el. Sokkal jobban állt neki az a szerep, amikor elvitte a gyerekeket a vidámparkba és úgy jelent meg, mint egy anya, aki a vicc és játék eszközével próbál segíteni a lányának. Nem az a Sara jelent meg a filmben, mint aki a könyvben. Az pedig már más kérdés, hogy az egész vidámparkos jelent csak kitaláció volt, ahogyan Kate és Taylor együttléte is. A könyvben ugyanis az érzelmekre helyeződött a hangsúly, amely kettejük között nem a testiségben jelentkezett, hanem sokkal inkább a párbeszédekben.

A szereplők kiválasztása mellett másik nagy hiba volt az, hogy az egész film Kate-re fókuszált és Anna, aki egyébként a főszereplő lenne, alig jelent meg a képen. Bár az ő monológjával kezdődött és fejeződött be a film, mégsem volt ez így jó. A filmnézés közben végig éreztem, hogy valami hiányzik, ami az olvasás közben megvolt. Az egész film ugyanis sokkal jobb lett volna, hogyha Kate betegségét a többi szereplőn keresztül mutatják be, ahogyan ez történt a könyvben is. Az írónő, Jodi Picoult tudta ezt, hogy így sokkal hitelesebb lesz, mint megmutatni, de a filmkészítők ezt mégis másként gondolták. Tévedtek. Másik nagy hibájuk pedig az volt, hogy felesleges jelentekkel egészítették ki a történetet, amelyek egyébként teljesen elhagyhatóak és ezek helyett mutathattak volna még valamit a könyvből. A könyv ugyanis nagyon jól bemutatta azt, hogy a többi gyereket hogyan hanyagolták el a szülők, de itt mindössze egy monológban beszél erről Kate. Jesse legidősebb gyerek, aki valójában piromániás, titokban füvezik és iszik, a filmben csak diszlexiával küszködik. Szintén nagy hiba volt az is, hogy Kate-et egy lázadó személyként mutatták be, aki fekete ruhában járkál és olyan, mint egy rocker, hol ott valójában ő balerina akart lenni. Ez pedig egyszerűen meg is lett magyarázva: a táncosok teljesen uruk a testüknek. Ez pedig egyik fontos momentum a könyvben. Anna és Kate sem uruk a testüknek, de Alexander Cambell szintén nem tudja uralni, mivel epilepsziában szenved. Ezt a rendező nem tartotta fontosnak.

A film tulajdonképpen csak egy újabb középkategóriás rákos történet lett, amely bár megérinti az embereket, de egy – két nap múlva az egészet el is felejtik. A legnagyobb hiba az volt, hogy nem arra helyezték a hangsúlyt, amire az írónő. Jodi Picoult bemutatott egy olyan kényes szituációt, amelyben azt boncolgatták, hogy Annának joga van – e dönteni arról, hogy odaadja a veséjét nővérének vagy sem. Erkölcsi érveket olvashattunk és eközben megtudhattuk azt is, hogy mi mindenen megy át Kate. Félreértés ne essék, nem az nem tetszik, hogy nem maradtak hűek a filmhez, mivel minden megfilmesítés esetén elkerülhetetlen, hogy itt – ott átírják a történetet, de itt elrontották az egészet. Összességében csalódást okoztak nekem a filmkészítők. Tökéletesen bemutatták azt, hogy hogyan tegyünk tönkre egy izgalmas, fordulatokban gazdag regényt és változtassuk át középkategóriás, gyorsan felejthető drámává.