Szerelem a modern korban – akár ez is lehetne a címe a Spike Jonze által rendezett filmnek. A nő (Her) egy feliratos, amerikai romantikus film, bár szerintem közel áll a sci-fihez is, ugyanis a jövőben játszódik. A történet szerint Theodore nem tudja elengedni feleségét, akivel éppen válófélben vannak. Magányos, szenved az egyedülléttől és folyton virtuális játékokkal játszik. Tulajdonképpen inkább él a virtuális világban, mint a valóságban. Felesége szerint pedig éppen ez az ő nagy problémája, mivel emiatt nem tudja kezelni a valós érzelmeket. Azonban a férfi egy napon megvásárol egy operációs rendszert, amely mesterséges intelligenciával rendelkezik. A női hang Samantha-ként mutatkozik be és szépen lassan felforgatja az egész életét. A kérdés csak az, hogy valójában létezik – e szerelem egy ember és egy gép között?

A mindössze néhány szereplős film tökéletes példája annak, hogy a gépek mindig is nagy hatással voltak az emberekre és így lesz ez a jövőben is. Tulajdonképpen a technika meghatározó fontosságú az emberek életében és napi szinten jelen van. Ez teljes mértékben rendben is van, de a film olyan kérdéseket feszeget, ami  sokak által abszurd és nevetséges. Éppen emiatt van az, hogy egyesek által nagy tévedés volt a film, mivel olyan dolgokat ábrázol, ami lehetetlen. Sokan cáfolják azt, hogy valaha is elképzelhető lenne az, hogy egy férfi vagy egy nő egy géppel olyan kapcsolatot ápolhasson, ami már a romantikus jelzővel illetünk. És igen, részben talán igazuk is van, de csak gondoljunk arra, hogy hányan élnek távkapcsolatban úgy, hogy nem találkoznak naponta, hanem csak az interneten keresztül tartják a kapcsolatot, ott beszélnek nap mint nap és már hiányzik a másik, ha nem beszélnek. Ez is éppen egy hasonló szituáció, csak egy kicsivel extrémebb. A nagyszüleink még azt is alig tudták elképzelni, hogy valaki az ország másik végéből ismerkedik meg a szerelmével és nem pedig a szomszéd utcából, faluból vagy városból. Az idők változnak és vele változik az ember is.

A film főszereplőjét megformáló Joaquin Phoenix tökéletesen alakította azt a férfit, aki elhiszi, hogy mindez valóságos. És tényleg az, mivel Samatha saját gondolkodással és érzelmekkel rendelkezik, csak éppen teste nincsen. Azonban nemcsak Theodore az egyetlen, aki egy operációs rendszerrel osztja meg a mindennapjait, hanem a szomszédja Catherine is, miután tönkrement a házassága. Tulajdonképpen a történetben semmi extra sincsen, mivel egymásba szeretnek, majd vitatkoznak és kibékülnek. Ugyanolyan, mint egy tipikus love story, azonban attól sokkal több. Ez pedig csak a gépek miatt van. Nem lenne semmi különös benne, hogyha ez nem lenne. De itt van és elgondolkodtat. A film is hitelesen ábrázolja azt, hogy vannak, akik támogatják és elhiszik, hogy ez igen is lehetséges, amíg vannak azok is, akik megdöbbennek ezen és nevetségesnek tartják. Ezt azonban a nézőnek kell eldöntenie, hogy kinek hisz.

A film képi világa egyébként magával ragadja a nézőt. Ha másért nem, már ezért érdemes megnézni. A virtuális világ és 3D-s játékok bemutatása igazán érdekesre sikerültek. A képi világ mellett azonban az egész filmnek van egy jellegzetes hangulata, ami a zenének köszönhető. Néhol szinte nevetséges a jelenet, de már csak azért is nézem tovább és tetszik, amit látok. Mindent kihoztak a filmből, amit lehetett. Azonban a végén csak rájövünk arra, hogy a gépek mégsem tudják pótolni a valós érzelmeket, vagy éppen túlságosan is.