Cím: Csillagainkban a hiba

Szerző: John Green

Fordító: Bihari György

Kiadó: Gabo Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft.

Oldalszám: 296

Kiadás éve: 2014

Hazánkban John Green a tavalyi év során vált igazán ismertté a Csillagainkban a hiba c. regényének megfilmesítése kapcsán. Gyakran előfordul az, hogy egy író akkor lesz népszerű, amikor egyik könyvét megfilmesítik. Green-re szintén így figyeltek fel, és bár a filmet már tavaly nyáron láttam (a filmről itt olvashattok), a regényt csak most került a kezemben. Hallottam jót is, rosszat is a róla, ezért kicsit félve kezdtem bele, de valójában kellemes benyomásom van a kötettel kapcsolatban.

Hazel 17 éves, de egyáltalán nem hétköznapi tinédzser. Végstádiumú rákos beteg, akinek már csak rövid ideje van hátra. Várja a halált, és éppen depresszióban szenved. Az anyja és orvosa nyomására megy el egy rákbetegeket segítő csoportba, ahol néhány alkalom után megismerkedik a jelenleg tünetmentes Augustus Watersszel. A fiú megnyerő mosolyával azonnal felkelti az érdeklődését, de a lánynak eszébe se jutna az, hogy egy olyan srác, mint Gus egyáltalán szóba állna vele. Augustus azonban nemcsak hogy szóba elegyedik vele, de azonnal el is hívja filmet nézni. A két fiatal hamar egymásra hangolódik, és elkezdődik a kettőjük közötti értekezés az életről, a rákról, az elmúlásról, és természetesen Hazel kedvenc könyvéről, a Mennyei megbántásról. Green megható regénye kedvelt olvasmány, amely kíméletlenül őszinte, és egyben könnyen hat az érzelmekre is.

Sokáig nem olvastam el a Csillagainkban a hiba c. regényt, mert eléggé divatkönyv volt, és az ilyenekkel mindig óvatosan bánok. Azonban mégis érdekelt, és most olyan kedvemben voltam, hogy már csak azért is. Nem hosszú regényről beszélünk, így tehát ha nem is tetszene, akkor sem fogok sokáig szenvedni vele. Kezdetben kétes érzéseim voltak, mert nem éreztem se rossznak, se jónak. Nagyon pozitív kritikát kapott mindenhol, de nekem eleinte csak olyan átlagos volt. Nem adott semmi pluszt, egy egyszerű történetet olvastam néhány fiatal főszereplésével. Azonban ahogyan haladtam egyre előrébb, egyre komolyabb dolgok kerültek előtérbe, és megkaptam azt a pluszt, ami már nem éppen az átlagos kategóriába tartozik.

Hazel és Gus is koraérett fiatal, amely leginkább betegségüknek köszönhető. Leginkább Isaac esetén éreztem azt, hogy korának megfelelően gondolkodik, de az ő élete soha sem volt olyan veszélyben, mint Hazelé vagy Gusszé. Tudta, hogy az életét a rák nem veszi el, de minőségében tud rajta rontani. Ez azonban már csak rajta múlott, hogy mennyire engedi. Hazel és Gus sok mindent tapasztalt, és éppen ezért különös az ő kapcsolatuk. Emiatt tűnhet kissé tinédzsereknek szóló regénynek, de valójában nem az. A kapcsolatuk nagyon irigylésre méltó, amelyről sok fiatal, felnőtt álmodozik, de itt nem csak erről van szó. Itt az életük és betegségük sokkal nagyobb szerepet kap. Hazel egy olyan kérdéssel foglalkozik a Mennyei megbántás esetén, amely egy hétköznapi embernek az eszébe sem jut. Ő azonban könnyen együtt tud érezni Annával, a regény főszereplőjével. Valójában Hazelt nem is igazán az érdekli, hogy mi történt a többi szereplővel, hanem sokkal inkább az, hogy mi történik az ő családjával és barátaival akkor, hogyha ő nem lesz már többé. Az élet megy tovább, és ezt olyakor nehéz elfogadni. Főleg egy olyan embernek, aki elveszítetett valakit, de fontos, hogy soha se a múltban éljünk. Akkor is szerethetünk valakit továbbra is, hogyha az a valaki már nincsen velünk.

A regény sok mindent megtanít, de leginkább az tetszett benne, hogy nem egy tipikus rákos könyv volt. Olvashattam benne szenvedésről, hogy mi mindenen kellett keresztül menniük, de nem panaszkodásról szólt. Sokkal inkább arról, hogy ne adjuk fel, mert jöhet még rosszabb. Ahogyan Gus is mondta: „Az élet nem egy kívánságteljesítő gyár.” És való igaz, nem az. Néhol kegyetlen, amíg máskor óriási örömet kapunk. Hazelnek teljesen más lett volna az betegségének lefolyása Gus nélkül, ahogyan Gusnak is Hazel nélkül. Mindketten adtak is, és kaptak is egyaránt. Azonban fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy a sorok között is kell olvasni. Nemcsak azt mondja a könyv, hogy akkor szenvedhetsz, hogyha rákod van. Nem, az életben mindig lesz valami, ami el tud keseríteni, és olykor nem azok járnak a legrosszabbul, akik idő előtt eltávoznak.

Annyi mindent tudnék még írni erről a könyvről, mert nagyon sok minden kavarog a fejemben. Nem egy hétköznapi regény, bár nagyon egyszerű a stílusa. Tetszett az író stílusa, mert bár nagyon egyszerű volt, mégis komoly volt a mondandója. Mindezek mellett a helyzethez illő viccel is jól bánt. Az egyszerűségével pedig nem rontott, hanem éppen javított a regényén. A történet sem túl bonyolult, leginkább egy síkon halad előre, bár időnként kapunk néhány visszaemlékezést. Ezek kicsit színesítik a történetet, illetve könnyebben meg tudjuk érteni ez által a történéseket.

Nem mondom azt, hogy ez volt életem legjobb könyve, mert akkor hazudnék. John Green a téma komolyságához mérten tisztességesen, hitelesen és alaposan írta meg regényét. Mindenképpen kiemelkedő ebben a témában, és azt hiszem, hogy neki sikerült valami újat adni. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mi is az az új, mert ehhez el kell olvasni a könyvet, és akkor érti meg igazán az ember.