Cím: Vérmacska avagy Alfi világuralomra tör

Szerző: Simon Tamás

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Oldalszám: 280

Kiadás éve: 2012

A véletlen folytán akadtam Simon Tamás Vérmacska c. könyvére, ugyanis ez az utolsó könyvem az évi 50 könyv kihívásból, és a molyon ajánlották nekem S T monogramos íróként. Nem tudtam, hogy mire kellene majd számítanom, de olyannyira nagy kedvencem lett a regényé, hogy már a folytatást is elkezdtem a befejezés után. Azt hiszem, ez sok mindent elárul.

Kezdetben furcsálltam a fülszöveget, de amint elkezdtem olvasni magával ragadott. Alfi első két évét követhetjük nyomon, aki eléggé önfejű és lusta macska. Érdekesség az, hogy mindent az ő szemszögéből látunk, és Alfi mindenhez kritikusan viszonyul. Akkor is neki van igaza, hogyha nincsen, és nagyon szeret az emberek agyára menni. A gazdája Szőri pedig egy tutyimutyi huszonéves, aki nem képes felnőni és becsajozni. Alfi pedig ennek is megadja a módját, és alig telik el úgy nap, hogy ne szívná gazdája vérét, aki mindezek ellenére mindenét odaadná érte, és legdrágább kincsénél is jobban félti.

Nem volt hosszú regény, de nagyon tartalmas. Régen nevettem már ennyit egy történeten, főleg ha azt nézem, hogy az egész egy napló. Még pedig egy macska szemszögéből, és ez csak erősíti azt a sztereotípiámat, hogy a macska nem egy hálás állat. Alfi sem éppen az, de nagyon szeret igazságot osztani, és időnként igaza is van. A gazdájával kapcsolatban eléggé kegyetlen, de kell a noszogatás neki, hogy valamit csináljon. Alfi pedig szemtelen, és élvezi azt, hogyha felfordulást okozhat. Persze ezek után mindig jön „a nem értem mi a bajotok, és menjetek a tudjátok hová”. A regény mellesleg eléggé szabad szájú, de ezt nem éreztem problémának, sőt nagyon sok beszóláson jól mulattam. Ez pont az a fajta nyelvezet, ami még belefér, és nincsen benne semmi túlzott alpáriság. Nem azért vicces, mert tele van káromkodással és csúnya szavakkal, hanem azért, mert van helye, és illik a szövegkörnyezetbe.

Nem tudok sok mindent mondani a könyvről, mert nem akarok túlzott áradozásba kezdeni, de a szereplőket mindenképpen ki akarom emelni. Az író saját magát írta bele a történetbe, ami elég kockázatos tud ám lenni, de itt nagyon jól sült el. Nem tudom mennyi az igazság belőle, hogy valóban ennyire tehetetlen volt az életével kapcsolatban, de ha igen, akkor becsületre méltó, hogy ezt felvállalta, és ilyen önkritikát tudott magával szemben megfogalmazni. Sőt, mindezek mellett még humoros is lett. Úgy tartom, hogy akkor jó valakinek a humora, hogyha önmagán is épp úgy tud nevetni, ahogyan másokon. Simon Tamásra ez nagyon igaz, és ezért is lett ennyire jól sikerült ez a regénye.

 A szereplők mellett pedig még az illusztrációt szeretném megemlíteni. Nekem nagyon tetszettek a rajzok, a különféle karikatúrák. Nagyon ötletesek voltak, és jól illettek a fejezetekhez. Némelyik még egy – egy szöveggel is el volt látva a hatásosság kedvéért. Kétségtelen, hogy az illusztrátor és a szerző is nagyon alapos munkát végzett.

A regény befejezését követően tudtam meg, hogy Alfinak facebook oldala is van, amelyet már azóta követek is, és erre buzdítok is mindenkit. Szerintem ritka az, hogy valakire ennyire ötletes tud lenni, és bele tudja magát képzelni egy állat szerepébe úgy, hogy az nem válik nevetségessé, vagy éppen mesévé. Mindent összegezve, vegyétek kezetekbe, és olvassátok el mihamarabb ti is. Én már a második kötetet olvasom.