Cím: Mulgarath haragja

Szerző: Holly Black – Tony DiTerlizzi

Fordító: Till Tamás

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Oldalszám: 140

Kiadás éve: 2005

A Spiderwick krónikák nem egy hétköznapi sorozat, amely csak egy a sok közül. Szerintem ez tényleg egy jó sorozat volt, amelyet nem véletlen, hogy megfilmesítettek. Ebben a bejegyzésben most összefoglalóan fogok írni az öt kötetről, amelyeket elolvastam.  Kétségtelen, hogy Holly Black és Tony DiTerlizzi egyaránt nagy kreativitással van megáldva.

Az ötödik kötet lényegében ott folytatódik, ahol a negyedik abbamaradt. A Grace gyerekek hazaérve szembesülnek azzal, hogy az egész házat feldúlták a koboldok. Nyüsszentyű elmeséli neki, hogy a koboldok vezetőjükkel együtt csinálták mindezt, majd pedig a Manók könyvét és az édesanyjukat is magukkal vitték. A gyerekek pedig azonnal el is határozzák, hogy ideje minden tudásukat összeszedni a koboldokról, tervet készíteni és kiszabadítani az anyjukat, illetve visszaszerezni a Manók könyvét.

A negyedik és az ötödik kötet sokkal szorosabban összekapcsolódik, mint a többi. Lényegében az első három kötetben szép lassan bontakozik ki a történet, majd pedig a negyedikben felgyorsulnak az események és mindez az ötödikben teljesedik ki igazán. Nagyon jól felépített sorozat a Spiderwick krónikák, amely mindvégig olvastatta magát. Szerintem egy – két naptól egyiket sem olvastam tovább, mert egyrészt annyira vékony egy – egy kötet, másrészt nem igazán lehet abbahagyni. Annak ellenére, hogy gyerekeknek szól, igazán élvezetes felnőtteknek is.

A sorozat esetén megfigyeltem azt, hogy nemcsak a cselekmény volt kidolgozva, hanem minden egyes rész egy új teremtmény köré épült. Így először csak egyetlen egy manóval találkoztunk, majd jöttek a koboldok, tündérek, törpék és végül a sárkányok a koboldokkal együtt. Nagyon színes volt ilyen téren a történet, bár azt kicsit sajnáltam, hogy egy – egy teremtményt nem ismertünk meg teljes egészében. Pontosabban néhol érződött, hogy gyerekeknek szól, és nem volt annyira kidolgozott. Így pl. a tündérekről nem sok mindent tudtunk meg, de a törpékről szintén keveset. Bár az is igaz, hogy a törpék amolyan vendégek voltak, akik jöttek, majd mentek is. Nem volt túlságosan hangsúlyos a szerepük. Azonban itt a teremtmények esetén is nagyon jól érződtek a mesés elemek, és a jó – rossz örök szembenállása. 

A sorozat esetén azonban kicsit hiányoltam azt, hogy túlságosan a gyerekekre koncentráltak, és arra, hogy mindenképpen megoldódjon a baj. Emiatt azonban Nyüsszentyű és Malacvisít is keveset szerepelt, de örültem volna, hogyha mindketten hangsúlyosabbak lettek volna. Ezt tökéletesen ki is használták az utolsó kötetben, hiszen ott mindketten a gyerekekkel tartanak. A regény befejezésénél is fontos szerepük volt, amely nekem különösen tetszett. Kissé egyszerű a befejezés, de nagyon vicces és komikus. Amolyan véletlen szerencse, de még el is hiszem, hogy ez valójában meg is történhet, hiszen minden egyes mesében fontos szerepe van a véletleneknek és a szerencsének. Itt is így történt, de nem hinném, hogy ez problémát okozott volna. Ez amolyan furmányos befejezés volt.

Összességében a regénynek az a gyengéje, hogy a karakterek nincsenek annyira kidolgozva. Ezt azonban kitűnően ellensúlyozza a cselekményvezetés. A szerzőpáros nagyon jól alakította a történetet annak ellenére, hogy mindvégig lineárisan haladunk előre. Izgalmas volt, amelyet mindig szívesen olvastam. Könnyen kikapcsolt, és bátran ajánlom minden meseszerető olvasónak. A Spiderwick krónikákat leginkább a Narnia krónikákhoz tudom hasonlítani, mert ott is szinte ugyanezeket tudom elmondani. Egyszerű történet, de nagyon olvasmányos, és könnyen magával ragadja az olvasót.