Ma ünnepli Harry Potter a 36. születésnapját, ezért úgy döntöttem, hogy ideje egy ezt megünneplő bejegyzésnek. A héten elfogott a nosztalgia, és ennek kapcsán újraolvastam a legelső könyvet, amelyben megismerhettük a 11. születésnapja előtt álló fiút. Bár mindegyik részt szeretem, és nem tudnék kedvencet mondani, de ezt a kötetet azért is szeretem különösen, mert kevés az ennyire jól megírt történet, illetve nagyon sok szép rész van benne. A következőekben azokat a fejezeteket, apróbb részleteket összegzem, amelyek nekem fontosak, és ezért megszeretették velem az egész sorozatot.

A legelső fejezet: A kis túlélő

Kevés olyan könyv van, amelynek első fejezete ennyire megragadja az olvasó figyelmét. Nem csodálom, hogy az első felolvasás esetén J. K. Rowling ezt a fejezetet olvasta fel, mert azonnal tudni akarjuk a folytatást. Azonban nekem nemcsak ezért tetszik, hanem azért, mert ebben kapjuk talán az egyik legrészletesebb képet a Dursley családról. Ahogyan végigkövetjük Vernon bácsi egy napját abból látszik, hogy mennyire elutasít mindent, ami kicsit is eltér a megszokottól. Továbbá egyfajta előzményként is tekinthetünk erre, hiszen részben választ kapunk, hogy Dumbledore miért hozzájuk küldi Harryt.

Tízedik fejezet: Huss és pöcc!

Nem az egész fejezetet emelném ki innen, hanem a csupán a troll támadást. A két fiú itt sértette meg először Hermionét, aki emiatt nem tudott a troll behatolásáról. Azonban Harry és Ron érte ment, és innentől fogva váltak igazán baráttá. A fejezet utolsó bekezdése pedig nagy kedvencem: „Attól a perctől kezdve Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlanul is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni – nos, ez pontosan ilyen helyzet.” (169. oldal)

Tizenkettedik fejezet: Edevis tükre

Szintén nem az egész fejezetet szeretném kiemelni, hanem csak a végét. Ekkor ugyanis Dumbledore válasza Harrynak részletekben gazdag és sok okosságot mond, ahogyan azt később megszokjuk tőle. „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.” (200. oldal) – egy nagyon hasznos tanács Harry számára, aki azért járt vissza éjszakáról éjszakára a tükörhöz, hogy ismét lássa soha nem ismert családját.

Tizenhatodik fejezet: A csapóajtón túl

Az egész fejezet nagy kedvencem, mert nagyon jól felépítette a szerző a különféle akadályokat. Mindegyiknél látszik, hogy melyik próbatétel melyik tanár által készült, de a kedvenc jelenet mégis az, amikor Hermione elköszön Harrytől a fejezet végén:

- De Harry... Lehet, hogy Tudodki is vele van.

- Egyszer már megúsztam - felelte Harry, és a villám alakú sebhelyre mutatott. - Talán ezúttal

is szerencsém lesz. Hermione ajka megremegett. Odaugrott Harryhez, és szorosan átölelte.

- Hermione!

- Harry... te nagyon nagy varázsló vagy.

- A nyomodba sem érek - szabadkozott zavartan Harry, miután kibontakozott az ölelésből.

- Ugyan már! - legyintett Hermione. - Könyvek és okoskodás! Ezeknél sokkal, de sokkal

fontosabb a barátság és a bátorság meg... Jaj, Harry, nagyon vigyázz magadra! (264. oldal)

Szerintem feleslegesen emeltem ki azt a mondatot, amely kedvencemmé vált az egész könyvben, de Harry és Hermione barátságát szépen ábrázolja. Hermione, aki számára a könyvek egész életében mindennél fontosabbak voltak, elismeri, hogy van ettől fontosabb is. 

Az utolsó fejezet: A kétarcú ember

Megint azt mondhatnám, hogy az egész fejezet nagyon izgalmas, de igazából Dumbledore beszéde volt a kedvencem. Amit a három kővadászról mond, azok jól összegzik a lényeges tulajdonságaikat, de igazán a Nevilleről mondottak ragadtak meg: „Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben.” (283-284. oldal)

Talán épp ezekért a sokatmondó mondatok miatt olvasom el újra és újra a köteteket, amelyek mindig tudnak újat mondani. Nem akarom dicsőíteni a sorozatot, mert felesleges lenne, és ami tény, az tény is marad, de a fent említett okok nagyon jól összegzik az első kötet kedvenc pillanatait, és szerintem ezzel sokan egyetértenek velem.