A múltkori bejegyzés írását a Harry Potter és a bölcsek köve c. regényről nagyon élveztem, és ezért úgy döntöttem, hogy egyfajta sorozatot fogok ezzel kapcsolatban indítani. Elfogott ugyanis a nosztalgia, és szeretnék legalább egy regényt újraolvasni minden hónapban, majd összeszedni azokat a dolgokat, amiért szeretem azt az adott részt.

Második fejezet: Dobby intelme

Azt már megemlítettem egy korábbi bejegyzésben, hogy Dobby az egyik legfontosabb szereplő volt, de valójában nekem az egyik nagy kedvencem is. Ebben a fejezetben találkozhattunk vele először, és a házimanó első megjelenése mindenképpen emlékezetes volt. Az egész regényben visszatérő szereplő, és minden egyes alkalommal megnevetetett. Nagyon tetszett a manó egyénisége, de leginkább az utolsó fejezetben a felszabadulása tetszett: 

– Az úr zoknit adott Dobbynak – hebegte álmélkodva. – Dobby zoknit kapott az úrtól.

– Micsoda? – mérgelődött Malfoy. – Mit beszélsz?

– Dobbynak zoknija van. Az úr eldobta, Dobby elkapta, és Dobby – Dobby most már szabad. (312 – 313. oldal)

Harmadik fejezet: Az Odú

Az Odú szintén egy fontos hely lesz Harry életében, ahol először érezte azt, hogy szerették őt. Mindezek mellett Roxforthoz hasonlóan ez sem egy hétköznapi helyszín. Azonban nemcsak maga az Odú kinézete tetszett, de az is, ahogyan először érkezett ide Harry: még pedig egy repülő Forddal. A repülő kocsit szintén kiemelem, hiszen nagyon ötletes találmány, illetve Harry és Ron útja az iskolába is nagyon szórakoztató volt. Továbbá az Odúban való első fogadtatás is tetszett, hiszen ahogyan már írtam, itt érezte Harry először, hogy mindenki szereti: „A Ronnál vendégeskedő Harry azonban nem a beszélő tükröt vagy a zajongó szellemet tartotta a legfurcsább jelenségnek a házban – hanem azt, hogy itt mindenki szerette őt.” (45. oldal)    

Hatodik fejezet: Gilderoy Lockhart

Nem kedveltem annyira ezt a szereplőt, de valójában sokat lehetett rajta nevetni. A celebséget pedig nagyon jól megmutatta a szerző, és tetszett a szatírája Lockharttal kapcsolatban. Imádtam egyes megszólalásait, például amikor tanácsot osztogatott Harry-nek azzal kapcsolatban, hogy milyen is híresnek lenni, és hogy miért nem tartja jó ötletnek az aláírt fotót ilyen korai szakaszban. Nagyon ötletes karakter volt.

A percek csigalassúsággal teltek. Harry távoli zsongásként érzékelte Lockhart ömlengését; időnként megeresztett egy „ühüm”-öt „ahá”-t vagy „igen”-t, és néha elkapott egy-egy mély értelmű bölcsességet, úgymint: „a hírnév hűtlen barát, Harry” vagy „a szerénység a legfőbb erény, ezt jól jegyezd meg”. (115. oldal)

Tizenkettedik fejezet: A Százfűlé – főzet

Két ok miatt is kiemelem ezt a fejezetet. Az első Fawkes a főnixmadár, amely egy csodálatos állat volt a sorozatban. Korábban is hallottam már a főnixmadarakról, de lényegében semmit sem tudtam róluk. Amikor pedig lángra lobbant Harry szeme előtt, akkor teljesen megértettem az aggodalmát: „Mégsem volt egyedül a teremben. Az ajtó mögött elhelyezett arany ülőrúdon egy félig megkopasztott pulykára emlékeztető, elaggott madár gubbasztott. Harry rámeredt; a madár sötéten visszanézett rá, és újra gágogott egyet. Nagyon betegnek tűnt: szeme tompa és fénytelen volt, s Harry szeme láttára újabb csomó toll hullott ki a farkából.

Csak nehogy pont akkor múljon ki Dumbledore házimadara, mikor itt van vele egyedül - Harrynek épp ez a gondolat futott át az agyán, amikor a madár egyszerre lángba borult”. (196. oldal)

A másik okom pedig a százfűlé – főzet, amelyet először próbáltak ki a történetben. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy később fontossá fog válni, valamint különösen tetszett, hogy Hermionétól származott az ötlet. Nemcsak azt bizonyította be, hogy elég okos és ügyes elkészíteni egy nehéz főzetet, de még azt is, hogy bátran áthágja ő is a szabályokat. 

Tizenhetedik fejezet és Tizennyolcadik fejezet: Mardekár utódja és Dobby jutalma

Végezetül pedig egybe veszem az utolsó két fejezetet. A Titkok kamrájában olvasható harc nagyon izgalmas befejezés volt, illetve számos meglepetésben volt részem. Fawkes engem meglepett, és nem gondoltam volna, hogy majd éppen a főnixmadár fogja kisegíteni Harryt. Tom Denem felbukkanása is meglepetés volt, sőt az igazi kiléte még inkább. Az utolsó fejezetben pedig Dumbledore beszéde a legkiemelkedőbb számomra. Minden egyes részben olvashatunk tőle bölcsességeket, de ez különösen tetszik: „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.” (309. oldal) Mennyire szép tanulság a regény végére. Talán emiatt is válhatott a sorozat ennyire széles körben kedveltté, hiszen az ehhez hasonló tanulságokat minden korban öröm olvasni, és szerencsére minden egyes részben kapunk tőle bölcsességeket.