Amikor olvastam a regényt, nem volt időm megírni a bejegyzést, így talán ez most nem lesz annyira pontos, mint akkor lett volna. Azonban mindenképpen szerettem volna írni erről a kötetről is, hiszen az előző öt kötetről is beszámoltam. Akkor meg miért maradna ki a hatodik? Így tehát összeszedtem a kedvenc eseményeimet, amelyekre mindig szívesen gondolok vissza.

Első fejezet: Egy másik miniszter

Bár több olyan részt is olvashattunk, ahol a muglik között jelentek meg a varázslók és a boszorkányok, de ez volt az első, amikor a két világ ténylegesen találkozott egymással. Amikor a mágiaügyi miniszter meglátogatta a muglik miniszterét, akkor először mosolyogtam, de nekem nagy kedvencem ez ebben a kötetben. Két világ találkozik, és eléggé jól látszik, hogy hogyan is fogadnák a hétköznapi emberek ezt a hírt.

„Most jövök az Azkabanból – zihálta Caramel, miközben jelentős mennyiségű vizet csurgatott át keménykalapja karimájából a zsebébe. – Tudja, az fent van az Északi-tenger közepén…” (13. oldal)

Hetedik fejezet: A Lump Klub

Már megszokhattuk, hogy minden egyes részben kapunk egy új tanárt, és bár nem Lumpsluck professzor lett a kedvencem, de az öreg tanárnak mindenképpen megvan a maga sajátos stílusa, és szerintem mindannyian találkoztunk olyan tanárral, aki kivételezett egy – két diákjával. Ha nem is ilyen óriási mértékben, de valójában ez elkerülhetetlen. A tanárok is emberek, és ők is kialakítanak kedvenceket.

„Hohó! „Az egyik legjobb barátom mugli születésű, és ő nálunk az évfolyamelső.” Felteszem, a kisasszony az a bizonyos barát, akiről beszéltél, Harry.” (180. oldal)

Tizedik fejezet: A Gomold ház

Öt kötetet olvashattunk arról, hogy mennyire borzalmas és félelmetes ember Voldemort, de szinte semmit sem tudhattunk róla. Nekem azért ez a Félvér Herceg az egyik kedvencem a sorozatból, mert végre sok információt megtudhatunk Tom Denemről, hogy hogyan is lett ő Voldemort Nagyúr. Több fejezetben is visszatérünk különböző emlékekhez, amelyeket mindet szerettem. Izgalmas, sőt engem érdekelne egy olyan kötet is, ami bemutatja Voldemort életét. Biztosan egy eléggé „beteg” elmét ismerhetnénk meg belőle.

„- A történet egyes pontjait illetően kénytelenek vagyunk találgatásokba bocsátkozni, bár úgy vélem, meglehetős bizonyossággal kikövetkeztethető, mi történt. A lányszöktetés után néhány hónappal Tom Denem visszatért Little Hangletonba – a felesége nélkül. A faluban elterjedt, hogy azt hangoztatja: rászedték, megtévesztették. Ezalatt egészen biztosan azt értette, hogy sokáig valamiféle bűbáj hatása alatt állt – de ezeket a szavakat nyilván nem merte használni, nehogy bolondnak nézzék. Ennek hallatán azonban a falubeliek arra a következtetésre jutottak, hogy Merope hazudott Denemnek, azt állította, hogy gyereket vár tőle, és Tom ezért vette feleségül őt.” (207. oldal)

Tizenötödik fejezet: A megszeghetetlen eskü

Bár a történet fejezet középpontjában nem ez áll, de nekem feltűnt, hogy továbbra is érezhető, hogy a szereplőink felnőnek. A kamaszodás megjelenése szintén azzal jár, hogy ez már a hatodik kötet, és hiába hogy a történet elején 11 évesek voltak, mostanra már lassan felnőtté érettek, így Hermione, Ron és Harry életében is egyre inkább megjelenik a szerelem. Ron és Hermione civakodásának voltak humoros jelenetei, de szerettem azokat is, ahogyan Harry fokozatosan ráébred, hogy mennyire szereti Ginnyt.

„– Járt itt Ginny, mikor még eszméletlen voltál – jegyezte meg hosszú hallgatás után. Harry fantáziája nyomban meglódult, s egy szempillantás alatt megszülte a jelenetet, amelyben Ginny az ő mozdulatlan teste fölé hajol, zokogva bevallja iránta érzett szenvedélyes vonzalmát, Ron pedig áldását adja szerelmükre…” (397. oldal)

A fejezetben azonban egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor Harry Lunát vitte magával a bálba. Ez által jó nagy meglepetést okozva a rajongóinak:

„– Az emberek elvárnák, hogy menő barátaid legyenek, nem ilyenek, mint mi – jelentette ki a tőle megszokott szókimondással Luna.”(136. oldal)

Huszonynolcadik fejezet: A Herceg szökése

Végre Pitonról is megtudhattunk egy – két érdekességet. Az elmúlt kötetekben baromi ellenszenves tanárként volt jelen, és nagyon együtt tudtam érezni a szereplőkkel egy – egy igazságtalanság esetén. Azonban a Herceg rejtélye mindvégig érdekes volt. Vajon ki lehetett ő? Mire vitte? Hogyan tudta eltitkolni, hogy ennyire nagyszerű varázsló? Aztán a történet végén jött a meglepetés, és Piton maga fedte fel a rejtélyt. Aztán Hermione pedig szépen utánajárt a dolgoknak.

„– Nem‐nem‐nem, nem úgy értem! – hadarta Hermione, majd gyorsan körülpislogott, hogy nem hallja‐e őket valaki. – Abban volt igazam, hogy a könyv valamikor Eileen Prince‐é volt. Mert hogy... ő volt Piton anyja!” (604. oldal)

Harmincadik fejezet: A fehér kripta

Dumbledore halálával sok minden megváltozik, és már ekkor tudjuk, hogy a következő regény óriási meglepetéseket fog hordozni, de a szerző egyik könyvéből sem maradhat ki egy érzelmileg meghatározó befejezés. Ebben a kötetben már nem volt a végén bölcs Dumbledore gondolat az élettel, halállal vagy bármi más fontos dologgal kapcsolatban. Azonban a három barát beszélgetése magában hordozza, hogy mennyire szép is a barátok közötti összetartás: 

– Ott leszünk, Harry – mondta Ron.

– Tessék?

– A nagynénédéknél. És utána is veled tartunk, bárhova mész.

– Nem – rázta a fejét Harry. Álmában se gondolt ilyesmire, s azt hitte, barátai számára is egyértelmű, hogy az életveszélyes kalandba egyedül kell belevágnia.

– Egyszer azt mondtad nekünk – szólt csendesen Hermione –, hogy ha akarunk, van még időnk visszafordulni. Már épp elég időnk volt, nem?

– Kitartunk melletted, ha törik, ha szakad – jelentette ki Ron. (618 – 619. oldal)