„Emlékszik még Natascha Kampuschra? Sikeresen megszökött.” - olvasható és hallható volt 2006 augusztusában szinte az összes médiumban.  A lány mindössze 10 éves volt elrablásakor és már senki sem hitt abban, hogy még valamikor is élve elő fog kerülni. Natascha Kampusch több mint 8 éven át volt Wolfgang Priklopil fogságában, aki számos módon bántalmazta fizikailag és lelkileg. 2010-ben már elég bátorságot érzett ahhoz, hogy elmesélje és leírja elrablásának és fogva tartásának a teljes történetet. A megjelent könyv azonnali siker lett és éveken át tartó találgatások után elkészült fogságának filmváltozata is. Egyik kedvenc könyvem lett Natascha Kampusch könyve, amely leginkább arra tanított meg, hogy az élet mennyire múlandó és semmit sem vehetünk biztosra. Háromszor olvastam a könyvét és időnként folyton utána néztem annak, hogy mikor készül el a film. Magyarországon azonban még most sem vetítik, de Németországban már 2013-ban bemutatták a filmet.

A Sherry Horman által rendezett film nagymértékben a könyvön alapszik, amely hiteles képet fest a fogság éveiről. Kirázott a hideg attól, amikor bemutatták azt, hogy hol kellett raboskodnia éveken át. Tudom, hogy csak díszlet volt az egész, de akkor is annyira hiteles lett, hogyha belegondoltam, már megijedtem attól, hogy hogy volt valaki képes itt életben maradni. A helyszín mellett azonban a szereplőket is hitelesen választották ki. Wolfgang Priklopilt Thure Lindhardt alakítja, aki egyébként komoly kutatómunkát végzett az üggyel kapcsolatban azért, hogy minél inkább át tudja élni azt, hogy mi játszódhatott le az elrabló fejében. Teljes mértékben sikerült neki. Natascha Kampuscht gyerekként Amelia Pidgeon játssza és számomra megdöbbentő a hasonlóság. Antonia Campbell-Hughes pedig a felnőtt nőt alakítja. Az összes szereplő hitelesen játszik és az egész film sokkolóan hat a nézőre. Ez nem az a fajta film, amelyre már másnap nem emlékszik az ember. Ez még a második, harmadik, sőt több nappal később is hatással van az emberre. Elgondolkodtat, hogy mégis hogyan történhet meg ilyen a világunkban? Rengeteg gonosz ember van, de csak kevesen képesek arra, amit Wolfgang Priklopil megtett. Egy ember teljes mértékben ki van szolgáltatva másiknak, aki szinte eltapossa őt és arra használja, amire éppen szüksége van. Ha pedig nincsen rá szüksége, vagy nem akarja látni, akkor csak szimplán bezárja.

A filmben számos olyan jelenet van, ahol megtudhatjuk azt, hogy mi mindent élhetett át Natascha Kampusch. Nem arra gondolok, hogy látjuk a történéseket, hanem arra, hogy át is tudjuk érezni. Natascha Kampusch már a kezdetekkor elhatározta, hogy nem fogja hagyni magát és túl fogja élni. Hősként jelenik meg a filmben, aki rengeteget szenved. Megpróbálkozik az öngyilkossággal is, de az utolsó pillanatban rájön, hogy élni akar. A könyv alapján tudom, hogy többször is próbálkozott öngyilkossággal, de mindig saját magát mentette meg. A története pedig éppen emiatt egyedi. A legtöbb esetben rövid időn belül feladják az áldozatok és meghalnak, de ő nem tette. Tudta, hogy egyetlen mód az életben maradásra az, hogyha önként engedelmeskedik elrablójának és emberként tekint rá, nem pedig szörnyetegként.

Érdekes az is, hogy a legtöbben vadállatként képzelik el Wolfgang Priklopilt, azonban megtudhatjuk azt, hogy nem volt az. Natascha Kampusch sokan gyanúsították meg Stockholm szindrómával, mivel megvédte az elrablóját. A filmben azonban tökéletes látható az is, hogy nem mindig volt szörnyeteg. Emberként is tudott vele bánni, aki elvitte síelni és ajándékot vett neki karácsonykor vagy a születésnapján. De mindezek mellett megverte, éheztette és leborotválta a fejét azért, hogy nehogy bármilyen nyomot hagyjon maga után a házban.

A filmnek egyik fontos része az, hogy bemutatja azt, hogy ő hogyan látta a többi embert. Csodálkozva nézett rájuk, hogy milyen természetesen nevetnek az utcán és élik a hétköznapi életüket, de mindeközben ott van ő, aki szenved. Ez is erőt adott neki és tudom, hogy reményt jelentett számára. Hitte azt, hogy egyszer még ő is így fog sétálni az utcán és lesz még boldog az életében.   

A filmmel teljes mértékben meg voltam elégedve. Többet kaptam, mint amit vártam, de egy valamit hiányoltam. Az pedig az, hogy a végét hamar befejezték. Engem érdekelt volna még az, hogy mi történt vele a szabadulása után. Ha megmutatják azt, hogy elkezdett újra beilleszkedni a társadalomba, és ha nem is tud olyan lenni, mint a többi ember, de legalább megpróbálta. Wolfgang Priklipil élve eltemette őt abba a néhány négyzetméteres szobába, ahol éveken át raboskodott. S mindezek után volt elég ereje, hogy egy második esélyt kiküzdjön magának, most pedig újra tud mosolyogni.