Szerző: C. S. Lewis

Cím: Az ezüsttrón

Fordító: Liszkay Szilvia

Kiadó: Harmat Kiadó Alapítvány

Oldalszám: 308

Kiadás éve: 2013

Az ezüsttrón az ötödik kötet a Narnia krónika sorozatból, amelyet Lewis még 1953-ban írt. Eredetileg ez volt a negyedik kötet, azonban később még két új történet íródott, amelyek cselekményükben Az ezüsttrón előtt játszódnak. A könyv egyik fontos szereplője A Hajnalvándor útja c. regényben megismert Eustace, aki barátjával érkezik Narniába.

 Eustace Scrubb és Jill Pole az iskolából ismerik egymást és éppen akkor jutnak el Narniába, amikor meg akarnak szökni osztálytársaik elől. A két gyermek Aslanhoz érkezik, akitől különleges feladatot kapnak: céljuk megtalálni az elveszett herceget, aki immár 10 éve nyom nélkül tűnt el Narniából. A király betegeskedik, nem sok ideje van már hátra, és ha a gyerekek nem sietnek, akkor hamarosan egy veszélyes háború törhet ki a varázsvilág meghódításáért. Aslantól segítséget is kapnak a feladat elérése érdekében, hiszen csak négy nyomot kell követniük, amelyek elvezetik őket Rilian herceghez. A gyerekek hamar társra találnak Borongány, a mocsári flanga személyében, aki végig gondoskodó felnőttként kíséri őket útjuk során. A mostani történetben megismerhetjük az óriások világát, illetve hőseink eljutnak Lennvilágba is, ahol találkozhatnak a gonosz legszebb és legsötétebb arcával. Ebben a világban a rögmókusok szorgosan dolgoznak egy alagúton, amin keresztül megtámadhatják Fennvilágot és elérhetik legfőbb céljaikat.

A könyv nem a legérdekesebb történet, de nem is a legunalmasabb. A Hajnalvándor útja c. kötethez képest sokkal összeszedettebb és izgalmasabb, de sokszor kiszámítható a cselekmény. Érezzük, hogy mi fog történni az óriásoknál, miért bánnak velük annyira jól és miért sajnálják őket. Szintén sejthetjük azt is, hogy Lennvilágban kicsoda a királynő és mi a legfőbb célja, de mégis érdekes marad a történet. Mindig marad egy kis titokzatosság a karakterek mögött.

A szereplők esetén pedig leginkább azt érezhettük, hogy még soha nem hívtak két ennyire szerencsétlen gyereket Narniába segítségként, mert amit csak lehet, azt Jill és Eustace elhibázza. A négy nyomból egyetlen egyet sem tudnak követni, mivel hagyják, hogy eltereljék a figyelmüket, de a szerencse valahogy mindig az ő oldalukon áll. Azt gondolhatná az olvasó, hogy ezeknek a gyerekeknek lottózniuk kellene, mert valahogyan mindig egy hajszálon megússzák a bajt, és éppen ez teszi olyan érdekessé a mesét. Szerintem nem járt még két ilyen szereplő Narniában, akik nem túl okosak, nem túl bátrak, de valahogyan mindig kitalálják a turpisságot és végül jól döntenek. Kicsit olyanok, mintha önmaguknak keresnék a bajt és ettől valóságos szereplők lesznek. A korábbi karaktereknél mindig azt lehetett látni, hogy csak is a cél lebegett a szemük előtt, de itt más a helyzet. Ők nem Rilian herceget látják, hanem egy meleg fürdőt, finom vacsorát vagy puha ágyat. Ez pedig hétköznapivá teszi őket, hiszen minden ember önző valamilyen szinten.

Mindezek mellett nekem a könyvből hiányzott az a gyermeki humor, ami a korábbiakban megvolt. Mindegyik történet esetén volt egy szereplő, aki valamilyen módon, de színt vitt a regénybe. Itt is megvan ez a karakter Borongány szerepében, de én valahogy nem érzem annyira jónak. Komikus a kinézete és az, ahogyan időnként viselkedik, de megszokjuk és nem ér annyira váratlanul minket a jópofasága.

A könyv összességében azonban tetszett. Ahogyan korábban írtam, nem a legjobb, de nem is a legunalmasabb történet. Egyszer mindenképpen elolvasandó ahhoz, hogy megértsünk minden egyes titkot Narnia világával kapcsolatban. Az egész sorozatban az tetszik a legjobban, hogy láthatjuk a szereplőket felnőni, mert folyton vannak visszatérő karakterek, akik mindig változnak.