Cím: Vérmacska 2. avagy Alfi világuralomra tör

Szerző: Simon Tamás

Illusztrátor: Szerelem Melinda

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.

Oldalszám: 208

Kiadás éve: 2012

A napokban írtam Simon Tamás Vérmacska c. kötetéről, és már akkor említettem, hogy el kezdtem olvasni a második kötetet. Gyorsan be is fejeztem, mert ez tipikusan az a könyv, amelyet nem lehet sokáig húzni. Most pedig már írom is a kritikámat, amelyben nem tudok semmi rosszat mondani. A szerző most is hozta a színvonalat, és szinte ugyanazt kaptam, mint az előző kötetnél. Talán még többet is.

A történet ugyanott folytatódik, ahol az előző véget ért. Alfi még mindig ki van borulva, amiért nem kapott meglepetés bulit a születésnapjára, de lassan kezd enyhülni. Szőri pedig elkezdi írni egy könyvet, amely nem lesz más, mint az előző regény. A továbbiakban pedig megtudhatjuk azt, hogy hogyan született a regény, és mi történt a szereplőkkel a kötet megírásakor, majd pedig azt követően.

Az első kötet nagyon jól sikerült, és ilyenkor mindig nehéz még jobban teljesíteni. Nem értek egyet azzal a kijelentéssel, hogy ez kevésbé lenne jó, mint az előző, mert a két kötet nagymértékben különbözik a hasonlóságok ellenére. Valójában lehetne egy könyv is a kettőből, mert olyan szorosan összekapcsolódik, de amíg az első részben kaptunk egy önfeledt történetet tele iróniával és csipkelődéssel, addig a második kötet inkább a történetre összpontosított. Itt már sokkal egységesebb volt, és bár maradt a naplókra jellemző bejegyzések, mégis sokkal részletesebb volt. Úgy éreztem, hogy ezt a regényt már sokkal jobban átgondolta a szerző, és sokkal inkább törekedett az egységességre. Az egész történet lineáris volt, és mondhatom azt, hogy szinte minden egyes fejezet összefüggött valamilyen mértékben. Ezzel szemben az első regényben inkább különféle apró sztorik jelentek meg.

Ez a kötet sem szakított azzal a jellegzetességgel, hogy továbbra is eléggé szabad szájú volt. Most sem éreztem ezt problémának, sőt továbbra is azt mondom, hogy helye volt, és megfelelő volt a szövegkörnyezet. Azonban mindenképpen meg akarom említeni azt, hogy most már jobban megragadtak olyan beszólásai Alfinak, amelyek egyfajta párhuzamot vontak. Tipikus példám a vénasszonyok nyara és Feketehajú. A poént nem fogom leírni, mert szokásom spoilerezni, hanem inkább olvassátok el a regényt. Számos ilyen jól sikerült viccet tartalmaz a kötet, és ezek csak úgy olvastatják magukat.

A regényben egyébként sok újdonsággal találkozhatunk, és Alfi is új élethelyzetbe kerül. Bekerülnek a mindennapjaiba a Hatok társasága, akik hat macskát jelentenek, de hogy kik ők, azt nem árulom el. Arra azonban nem nehéz rájönni, hogy főhősünknek nem a legkönnyebb dolga lesz velük. Talán bennük a remény, és közösen fognak világuralomra törni, mert Alfiban még mindig ott van a vágy a hatalomra és az uralkodásra. Továbbra is olyan, amilyen az első kötetben volt: ironikus, önző, lusta és szeretnivaló.

A regény elolvasását követően az jutott eszembe, hogy aranyos történet volt, és tetszett, hogy a szerző beleírta azt, hogy felhagy a naplóírással. Pontosabban nem ő, hanem Alfi, mert nem vágyik arra, hogy több legyen, és nem érzi úgy, hogy különleges lenne, vagy jobb, mint az átlag. Inkább vágyik a hétköznapokra, mint arra hogy híresség legyen. Megérintett ez a fajta önvallomás, mert ez által az olvasó sokkal közelebb került az íróhoz, valamint adott egy keretet és egy szép lezárást a történetnek.