A fiatalok gondolkodása mindig változik. Másként gondolkodtak a szüleink fiatalon és másként gondolkodtunk mi is. Minden egyes generációban megtalálhatóak a csoportok, amelyeknek tagjai sajátos tulajdonsággal rendelkeznek és mindegyikhez sajátos viselkedés, gondolkodás is társul.  Az 1950-es, 1960-as években főként a hippik voltak jellemzőek, amíg 2000-es évek elején az emósok, de napjainkban egyre inkább divatmajmok hódítanak. De mégis a legérdekesebbek a kisebb, speciális csoportok, mint például a hikikomorik is, akik most főként Japánban élnek elzárkózva a világtól.

Minden egyes csoportnál megfigyelhető az, hogy miért kezdtek el úgy viselkedni, ahogyan. A hippik lázadtak a rendszer ellen és éltek a szabadságjogaikkal, amelyek korábban szinte teljes mértékben el voltak nyomva. Tüntettek a békéért és a toleranciáért, valamint a szabad gondolkodásért és a szerelemért, de mindezekkel együtt járt a drogok használata is. Mondhatni teljes mértékben a mának éltek. Az emók ezzel szemben inkább visszavonultak és a világ rossz dolgai miatt sajnálkoztak. Fiatalok, akik túlságosan érzékenyek és a legkisebb apróság miatt is képesek világfájdalmat mutatni. Leginkább azért vált valaki emóssá, mert így kimutathatta, mit érez és könnyebben elviselte a rossz dolgokat. Bár hozzátenném, hogy rengetegen csak divatból öltöztek és viselkedtek így, mert éppen ez volt a „menő”. Belőlük lettek később azok, akiket most divatmajmoknak neveznék. Ők azok, akik mindig azt követik, ami éppen kedvelt, ami jól mutat. Nincsen semmi mögöttük, csak felszínes dolgok. Az ő esetükben csak a külsőségek figyelhetők meg, ami az éppen aktuális divatnak megfelelő. Nincsen egyéniségük, és csak kedveltek akarnak lenni. Éppen emiatt viselkednek így.

 Mindezektől sokkal érdekesebbek a hikikomorik, akik Japánban jelentek meg elsőként. Gyakorlatilag nincsen semmilyen kapcsolat közöttük és nem tudni azt sem, hogy miért lesz valaki hikikomori. Ők azok, akik a társadalomtól elszigetelve élnek és semmilyen kapcsolatot nem létesítenek más emberekkel. Vannak, akiknél teljes a klauzúra, de néhányan a családtagjaikkal érintkeznek. Általában azonban semmilyen kapcsolatot nem létesítenek a külvilággal, hanem csak bezárva élnek a 4 fal között. Modern kor remetéinek is hívhatnánk őket, akik arról sem tudnak, hogy mások is élnek úgy, mint ők. Azonban nem feledhetjük el, hogy az internetnek köszönhetően bármikor kapcsolatba léphetnek másokkal. Főként fizikai elszigeteltség beszélhetünk, de gyakran teljes elszigeteltség van. Számomra az a legérdekesebb ebben, hogy valaki állandóan egy szobában van, és nem érintkezik semmilyen módon a külvilággal, akkor mit csinálhat egész nap? Nem napokról, vagy hetekről beszélek, hanem hónapokról, sőt évekről. Vannak, akik évekig nem jönnek ki a szobájukból vagy lakásukból, ha egyedül élnek. A legtöbben azonban családjukkal laknak, akik teljesen természetesen elfogadják azt, hogy a gyerek bezárkózott.

Sokan találgatják az okot, miért képes valaki ennyire elszigetelni magát a külvilágtól? Kapcsolatba hozták őket az autizmussal, ami valójában teljesen téves. Bár hasonlóak abban, hogy nehezen teremtenek kapcsolatot, az autisták próbálkoznak, és nem zárkóznak be teljesen. Ezzel szemben a hikikomorik mindentől elvágják magukat, hasonlóan mint az agorafóbiás betegek. Ők azok, akik rettegnek attól, hogy kint a külvilágban történhet valami velük. Éppen emiatt a lakásukban maradnak, ahol biztonságban érzik magukat. Mások úgy gondolják, hogy egy trauma áll a háttérben, és a helyzetük sokkal inkább hasonló a PTSD-s (Poszttraumatikus Stressz Szindróma) betegekéhez. Ez egyfajta védekezési mechanizmus valamilyen súlyos trauma átélése után. Elzárkóznak, sokszor félnek és nem képesek semmit sem tenni. Segítség nélkül pedig könnyen depresszióba süllyedhetnek és a helyzetük csak romlik. Ehhez a pszichiátriai betegséghez hasonló leginkább a hikikomorik helyzete is, azonban nálunk nem tudni, hogy milyen traumáról lehet beszélni. Olvastam olyan fiúról, aki bezárkózott azért, mert az iskolában bántották a kövérsége miatt és így próbálta elkerülni a későbbi bántásokat. De sok esetben nincsen ilyen egyértelmű ok, és emiatt nem tudni, hogy mi vezet el odáig, hogy valaki örökre bezárkózzon.

Az okok mellett talán másik érdekes, vagy inkább megdöbbentő dolog az, hogy a szülők miért engedik ezt? A legtöbb esetben ugyanis fiatalokról van szó, akik még a szüleikkel élnek. A legtöbben iskolások, de sok esetben kiskorúak. Mégis engedik nekik a szülők, hogy hónapokig egy szobában éljenek egész nap. Sok hikikomori éjszakai életet él, vagyis nappal alszik, hogy még inkább elkerüljék a kapcsolatot. Sokukat ugyanis már az is zavar, hogy hallja azt, hogy nincsen egyedül.  Számomra ugyanis mégis megdöbbentő az, miért engedi ezt egy szülő? Az rendben lenne, hogy néhány napig hagyja a gyerekét elzárkózni, de ebben az esetben már túlzásba estek. Szerintem nemcsak a bezárkózott egyénnek van szüksége segítségre, de a szülőnek is. Védekeznek azzal, hogy azért nem kérnek segítséget, mert akkor megbuknának mint szülő. Azonban az igazság az, hogy már megbuktak, ha a gyerek hónapokig egy térben tartózkodik, és nem feledhetik azt sem, hogy a gyereknek nehezebb dolga van. A lelki falakat ugyanis sokkal nehezebb ledönteni, mint a fizikait. Lehet, hogy kihozzák a szobából, de nem lesz képes kommunikálni segítség nélkül. Olyan dolog ez, amelyet nem lehet csak békén hagyni és várni, hogy majd jobb lesz idővel.