Cím: A hazudósok

Szerző: E. Lockhart

Fordító: Rudolf Anna

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió Kft.

Oldalszám: 248

Kiadás éve: 2015

A hazudósok a többszörös díjnyertes E. Lockhart regénye, amely titokzatos borítójával és fülszövegével könnyedén felkeltette az olvasók figyelmét. A könyv sok pozitív kritikát kapott, és Goodreads szavazásán az egyik legjobb ifjúsági regény lett. Mindezt nem véletlenül kapta mert egyedülálló a kötet, de nekem van néhány ellenérzésem a regénnyel kapcsolatban.

A hazudósok c. regény középpontjában a Sinclair - család áll, amely az Egyesült Államok egyik leggazdagabb családja, és minden nyáron a saját magánszigetükön nyaralnak. A családfő mind a három lányának épített egy házat, ahol nyaralhatnak a családjukkal. A családtagok minden évben összejárnak, és a hazudósok társaságát az unokák alapították. Ez egyaránt baráti és családi szövetségük, illetve a tagok közé tartozik az egyik unoka indiai unokatestvére is. A kezdetben mintacsaládként megjelenő közösségben a nagymama halála után eluralkodik a pénz iránti irigység. A testvérek között mindennapos az összeveszés olyannyira, hogy már alig beszélnek egymással. Az egyik nyáron azonban történik egy tragédia, amely mindent megváltoztat, és Cadence, a legidősebb unoka súlyos sérüléseket szenved. Ez után a család arra törekszik, hogy segítsenek neki feldolgozni a történéseket, ami azonban egy hosszú folyamat.

Mindig óvatosan tekintek azokra a könyvekre, amelyeken egy népszerű szerzőnek a véleménye olvasható, ugyanis ez egyfajta befolyásolás. Hiszem, hogyha egy író véleményez egy könyvet, azzal önmagát is véleményezi. Ez lehet pozitív, és negatív is egyaránt, azonban én most inkább negatívként érzékelem John Green-nel kapcsolatban. Kicsit úgy éreztem ugyanis, hogy túlzott a borítón olvasható egy mondatával, és sokkal inkább csak egy figyelemfelkeltés volt. Én nem hiszem, hogy ez a könyv tényleg annyira nagyszerű, mint ahogyan mások elmondják, ugyanis számomra szétesik. Értem a háttérben lévő komoly morális és erkölcsi problémákat, de ettől függetlenül a könyv szerkezetileg szétesik. Körülbelül a könyvnek a kétharmada volt számomra ilyen, majd az utolsó harmadra mondom azt, hogy igen, ez már valami. Sajnos, csak a végére tette igazán oda magát az írónő, és addig nem éreztem semmiféle különlegességet.

Kezdetben különösen tetszett az, hogy a könyv könnyen olvasható volt. Jól haladtam vele, és élveztem is azt, ahogyan szépen lassan megismerkedtem a családtagokkal. Bár mindenkinek eléggé különleges neve van, azonban nem volt nehezebb problémám megjegyezni őket, és nagyon jó ötletnek találtam a könyv elején található családfát és térképet is a szigetről. Ez nagyban segített a cselekmény, és kezdetben a rokoni szálak megértésében is. Azonban a cselekmény egy idő után ellaposodott, és fogalmam sem volt arról, hogy miért is nevezik magukat hazudósoknak, mikor lényegében semmi nem történt velük, amiről hazudniuk kellett volna. Sőt, még kisebb csínyeket se nagyon követtek el, nem még nagyobbakat. Azonban rengeteget olvashattunk arról, hogy mennyire jó együtt tölteni a nyarat, és milyen idillikus az életük.

Nem volt semmilyen ellenérzésem a családdal kapcsolatban azért, mert csak a lábukat lógatták, és a pénzen nyavalyogtak, de ez leginkább azért volt, mert a szereplők sem keltettek bennem különösebb érzéseket. Cadence szimpatikus volt, és nagyban javított az elbeszélésén a fejezetek között olvasható rövid mesékkel. Ezek nagyrészt párhuzamban álltak az ő családjával, és kisebb – nagyobb következtetéseket is lehetett levonni a cselekménnyel kapcsolatban. Színesítették ezek a mesék a regényt, attól eltekintve, hogy nem vitték se előrébb, se hátrább a cselekményt. Tetszett, mert hozott bele egy kis izgalmat.

Ahogyan említettem, nekem szétesett a könyv. Bár könnyen haladtam az olvasással, mert olvasmányos volt, de időnként maradtak hézagok. Ezeket pedig lehet magyarázni azzal, hogy Cadence visszatérő memóriája miatt voltak, vagy szimplán azzal is, hogy az írónő nem érzett rá annyira. Nem ismertem korábbról a szerzőt, és olvasás közben azt hittem, hogy ez az első kötete, de később megtudtam, hogy nem. Olvasás közben úgy tűnt, hogy a szerzőnek támadt egy nagyszerű ötlete, de nem tudta, hogy hogyan írja meg, ezért sikerült néhol olyanra, amilyenre. Ezt arra értem, hogy vannak részek a regényben, amelyek lenyűgözőek, és magával ragadnak, de máskor meg fogalmam sem volt, hogy most ez a szereplő, vagy az hogyan jött képbe, és egyáltalán mi történt. Voltak a kötetben olyan ugrások, amelyeket nem teljesen értettem, mert nem volt úgy vezetve a cselekmény, hogy érthető legyen.

A hazudósok c. könyv legfontosabb mondanivalója az, hogy milyen súlyos következményei lehetnek a tetteinknek. A háttérben arra fókuszál a szerző, hogy mennyire nehéz is elfogadni önmagunkat, főleg egy tinédzser számára, illetve hogy a tetteink mélyen meghatározzák, hogy kik vagyunk. Egyetlen egy rossz döntés komolyan befolyásolhatja az egész életünket, és nem biztos, hogy mindennel olyan könnyen meg tudunk barátkozni. A család pedig nem egy olyan mintacsalád, amilyennek látszik. Kissé utalnak arra is, hogy sokan hordanak egy álarcot, vagyis mutatnak egy képet a külvilágnak, és egy másikat a közeli családtagoknak.

A regény jól rámutat arra is, hogy a fiatal tizenévesek mennyire jól megértik a környezetükben történéseket akkor is, hogyha még szinte gyerekek, és gyerekként kezelik őket. Az igazság az, hogy sokkal több van ebben a könyvben, mint amit kihozott belőle a szerző. Nagyon jó téma, és ezért vagyok kicsit csalódott. Nem vagyok elégedett azzal, amit kaptam, mert sokkal több minden rejlik benne. A szerző rámutatott különféle érdekességekre, és a regény vége tényleg megdöbbentő, de ettől függetlenül nem tudom feledni azt, hogy milyen volt az eleje. Úgy érzem, újra fogom még olvasni ezt a kötetet, mert elgondolkodtató, és inkább azoknak ajánlom, akik jobban szeretik a ki nem mondott igazságokat, és nem zavarják őket azok a hézagok sem, amiről beszéltem.